Tanítsatok Magyarországért!

Félig-meddig vicces, félig-meddig pedig döbbenetesen komoly, de egészében nézve kimondottan szánalmas, hogy egy-egy komolyabb kérdéskörben úgy kell, illetve úgy lehet ma Magyarországon véleményt mondani, mások elé bármivel kiállni, illetve a társadalmi vita részévé váló felvetéseket tenni, hogy a kierőszakolt politikai korrektséget az ember azonnal magára ölti, és mindjárt a legelején egyértelművé teszi, hogy ő jó ember. Vagy ha nem is az, de egyetért a valóban jó emberekkel. Mert ha nem azonnal, vagy nem kellően hangosan teszi, akkor ez mások szerint már azonnal kétségbe vonható. Éppen ezért gyorsan le is írom:

– A tanároknak – és az oktatási feladatokat segítő egyéb szakmai munkatársaknak, a szociális szféra munkavállalóinak, az egészségügyi dolgozóknak, a közfeladat-ellátóknak stb. – a bérét meg kell emelni. És ezt a kormány sem vitatja.

– A tanítás általános körülményeit jobbá kell tenni, legfőképpen az óraszámokkal, tantárgyfelosztásokkal, kötelező adminisztrációval kapcsolatosan kell biztosan és egyértelműen változtatni. Erről szakmai vitákat kell folytatni, a nyár elején megalakult új kormányzati struktúrában, remélem, előbb-utóbb ennek is lesz valódi felelőse.

– A kormányzatnak tárgyalnia kell a szakszervezetekkel. Sőt. Meg is kell állapodnia velük. Még akkor is, ha még mindig erősek a több évtizede a politika környékén is folyamatosan ott lévő vezetők befolyása.

Most, hogy a kötelező kör megvolt, és kiderült, hogy jó ember vagyok, végre fordulhatunk azok felé a kérdések és dilemmák felé is, amelyek legalább annyira fontosak, mint a fentiek, de lehetőséget adnak arra is, hogy ne csak a „gonosz kormány vs. büszke szabadságharcos tanártársadalom” narratíva látszódjon, hanem más is. Mert ugyan ez utóbbi most a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb, de ha valaki valóban látni akarja, hogy mennyire mélyek a hazai oktatás dilemmái, mennyire hatnak még mindig a szinte soha ki nem kopó kádári és a Magyar Bálinti örökség egykori elemei, mennyire kétszínű megközelítést kínál a „progresszívnek” tartott, de egészen homályos iskolai modernizáció követelése, illetve, hogy milyen jövőképeket kellene látnunk 10-15 éves távlatban, akkor

Újra leírom, mert többször már nem szeretném: kapjanak több pénzt a tanárok és a munkájukat közvetlenül segítők, és általában véve minden kapcsolódó körülményük jó irányba változzon, ezzel mindenki egyet kell, hogy értsen.

De ha ezek megtörténnek, akkor azzal minden megoldódik? Vagy majd a többi dilemmával lehet foglalkozni a béremelést és az óraszám- és adminisztrációcsökkentést követően? A béremelés majd több tanárt eredményez és jobb pedagógusi teljesítményt?

Biztos, hogy sokan vannak, akik így gondolják. Én viszont ki akarom sajtolni a mostani helyzetből a lehető legtöbbet, és egy sokkal nagyobb mérvű változás felé szeretném elmozdítani az egész kérdéskört (értsd: több dologra is rá szeretném szorítani a kormányt), felvetve olyan kérdéseket is, amelyek esetleg tabunak számítottak mindig is, vagy ideológiai megközelítések nem engedték, hogy széles körű szakmai és társadalmi vita legyen róluk. Miközben az ország sorsa, jövője múlik rajtuk.

És ez lenne a legfontosabb. Hogy legyen végre valódi és gyakorlati vita. De a vita előtt, illetve a vita során ki kellene mondani rengeteg olyan dolgot, amelyet nem akaródzott sokáig, vagy amiket a legtöbb szereplő mindig a saját érdekei alapján hallgatott el vagy festett fel az égre.

A jelenlegi magyar közoktatást számos tényező alakítja olyanná, amilyennek éppen látjuk. Poroszos, szigorú, sokat vár el a gyerekektől, emberfeletti a tananyag – mondják ezt elsősorban azok, akik boldogan olvassák a kormány fejére, hogy milyen rosszul teljesítenek a diákok a kompetencia felméréseken. És ugyanezek az oktatás-kutatók csapják össze a kezüket és ingatják a fejüket széles nemzetközi és szűk körű hazai konferenciákon, hogy mennyire nem segíti a társadalmi mobilitást a magyar iskolarendszer, sőt, Európában – a világon és az egész univerzumban – ez a gonosz, kirekesztő iskolarendszer láncolja a leginkább örök butasághoz, alacsony iskolai végzettséghez a társadalom legalsóbb rétegeit, értsd: a cigányokat.

dolgozatra kell készülni, esetleg még a tanárhoz is tisztelettel illik szólni, ahelyett, hogy szabadon, a saját tempójukban, saját képességeik alapján haladhatnának a gyerekek. Mert hátrányos helyzetűek. Az, hogy ugyanezek a gyerekek mennyire nagyokat buknak a kompetencia teszteken, az meg már a kormány hibája. Kevesebb tananyagot, kevesebb fegyelmet, de több elsajátított tudást követelnek azok, akik szerint ezek a dolgok működhetnek így.

Nem, nem működhetnek. A poroszos oktatás egyes körökben egyértelmű szitokszó. Az Orbán-ellenes oldalon a „libernyák” megfelelője. Miközben a rendpárti oktatásra alapozott, modern iskolai megközelítésekkel is kombinált módszertan viszi előre többek között a távol keleti iskolákat (jaj, még egyenruha is van!). A modern technikai eszköz, az instant információ, az online oktatás szabadsága semmit sem ér akkor, ha a diák, a családja, egy kisebb csoport, az osztály és az iskola egésze nem akar saját maga egy rendszerhez, és az annak az alapját adó egyértelmű rendhez tartozni, ez pedig felveti a tanáron és az államon túl a diák, a családja és a helyi közösség felelősségét is. Egészen furcsának hathat, de ki kell mondani: a modern technikai eszközöknek köszönhetően még soha nem volt ennyire egyértelmű, hogy a poroszosnak mondott elvárások érvényesülni tudnak, és sikeres tudásátadást kínálhatnak, ha sikerülne megfelelően összehangolni mindezeket a fenti tényezőket.

Szóval ezt a vitát mindenképpen le kell folytatni arról, hogy mit szeretnénk: olyan gyerekeket, akiktől megkövetelünk dolgokat, vagy olyanokat, akik majd eldöntik, hogy mennyire szeretnének okosak lenni. Mert, ha az utóbbi, akkor előre szólok: a hazai 18 év alatti korosztályban legalább 12-15%-ban jelenlévő cigány gyerekek túlnyomó része erősen veszélyeztetett abban, hogy az utóbbit szeretné, még akkor is, ha majd a többségük 20 éves kora után belátja, hogy nem így kellett volna. (És persze nem csak a cigányokról van szó, sok deklasszálódott család gyereke is komoly kihívás a mostani iskolarendszer számára.)

egyre több hátrányos helyzetű gyermek érkezik meg a felsőbb osztályokba a következő esztendőkben, és elsősorban ők azok, akiknek szakmát kellene majd szerezniük és a hazai gazdaságot erősíteniük.

Demográfia. Nem túl bonyolult. Nyitott szem kell hozzá és folyamatos, őszinte szembenézés mindazzal, amit a nyitott szemek kínálnak. A valósággal. Odakint. Még akkor is, ha a cigányok helyzete egyértelműen javult az elmúlt 12 évben. De a valódi áttöréshez az nem elég, hogy egy gazdaságilag kedvező időszak minden dolgozni akarónak munkát kínál. Ahhoz az kell, hogy a következő generációnak versenyképes szakmája legyen.

Az, hogy ki és hol tanítson, az szintén nagyon fontos kérdés kellene, hogy legyen. A tanárhiány egyértelmű, ezt nem lehet elvitatni. Én magam is közvetlenül élem meg, akár egy fővárosi külső kerületi általános iskola mindennapjaiba látok bele, akár a Taktaközben beszélek egy polgármesterrel vagy iskolaigazgatóval. De a béremelés nem lesz elég, mert nem csak a számosság a fontos.

A pénz mellett felelősség is kellene, gyakorlatilag olyan hősökre van szükség, akik vállalják, hogy az egyes térségekben az egyre nagyobb számban megjelenő hátrányos helyzetű és cigány diákok oktatásában, valamint az őket körülvevő közösségek közvetett formában való nevelésében úgy vállalnak feladatot és felelősséget, hogy az egyes feszültségekkel és konfliktusokkal is szembenéznek. És ehhez akár ők maguk is jöhetnek ebből a közegből. Azaz,

Ehhez viszont ki kell mondani, össztársadalmi elvárássá kell tenni, hogy a nehéz sorsú, többségükben cigány gyerekek oktatása egy össztársadalmi érdek, és ehhez egyedi körülmények és egyedi fejlesztési programok és stratégiák kellenek. Van olyan távol-keleti ország, amely bátran ki merte mondani, hogy a maláj kisebbség felzárkózásához célzott oktatási intézkedések kellenek. Sikeres lett. Félő, hogy ha esély nyílna egy ilyenre Magyarországon, akkor elsőként arról kellene vitatkozni, hogy hívhatjuk-e cigánynak a cigányt. Mert, hogy a roma méltóságteljesebb. Ne legyen igazam, de ha így lesz, és ezen múlik, ám legyen.

Kell a vita arról is, hogy valóban szükség van-e ennyi kisiskolára. A passzív (természetes) etnikai elkülönülés ellen iskolaközpontok kellenének, nem pedig szenteltvízként és tömjénként szórt szegregációs perek és a többségi társadalom hibáztatása, hogy elhordja a gyerekét más településre, ahol kevesebb a cigány gyerek az iskolai padokban. Mert ha lesznek iskolaközpontok, akkor oda elvisz az iskolabusz, a helyben üresen maradt (eddig is félig az volt!) iskolaépület és kollégium pedig legyen közösségi tér vagy önkormányzati bérlakás. De akár az sem ördögtől való, ha egyes helyeken megmaradnak a többségükben cigány gyerekekkel teli iskolák, amennyiben azokban fegyelem, jó pedagógiai munka és sikeres tudáselsajátítás zajlik. (zárójelben: a Harlemben miért nem akarja senki bezárni a fekete gyerekekkel teli iskolákat?) De erről is bátran lehetne vitázni és megvizsgálni az elmúlt 3-5 év jellemzőit, csak merjünk végre belevágni.

Aztán ha lesz elegendő tanár és megfelelő számú diák, akkor lehetne vitát nyitni arról is, hogy:

Miért is ne lehetne hozzányúlni a szeptember 1.–június 15. tengelyhez? Miért ne lehetne a tananyagot széthúzni és több időt hagyni az elsajátítására, azaz,

A tanárok gyakorlatilag nem mennek szabadságra július közepéig sem, azaz, ők nem lennének visszarendelve, ellenben a hiányos tudás még kiegészíthető lenne, az évvégéi érdemjegy javítására még esély nyílna.

Miért is ne lehetne hozzányúlni a reggel 8 órás iskolakezdéshez? Vitatkozzunk róla, sőt, az lenne a legjobb, ha felkínálható lenne, hogy egyedi döntések szülessenek egyes iskolákban, és akár a szülőkkel közösen a legérintettebbek döntsenek róla.

Miért is ne lehetne több digitalizáció az oktatásban? A Covid magával hozta, hogy jelentős előrelépés történjen mind a szemléletben, mind az infrastruktúra kapcsán. Ezzel menni kellene tovább. A kormányzatnak érdemi szándéka van rá, és komoly forrásokat delegál arra, hogy legyenek digitális tartalmak, de tanítani is jó lenne a korábbiaknál gyakrabban, szélesebb körben ezeket használva – ennek akár egy önálló felelőse is lehetne majd a jövőben.

Miért is ne lehetnének új tantárgyak? Kell, hogy a diákok időben találkozzanak egyes tanulás-módszertanokkal –

–, különösen a hátrányos helyzetű diákok esetében lenne ez kiemelt jelentőségű, sőt, ehhez egy digitális portfólió is kellene majd. Kell, hogy az iskola is segítsen a szexualitás egészének a megértésében, a tudatos és biztonságos, illetve a beleegyezésen alapuló emberi kapcsolatok megerősítésében. Ha ebben nem lesz segítség, akkor, az sok esetben megágyaz a későbbi bántalmazó kapcsolatoknak.

Kell, hogy pénzügyekkel, pénzgazdálkodással is találkozzanak, de a lehető leggyakorlatiasabb formában. Kell, hogy saját közösségeket építsenek, kell, hogy belső szolidaritás ébredjen közöttük, kell, hogy tudjanak projekt-szemlélettel is élni. Meg kell tanítani – elsősorban a hátrányos helyzetű fiatalokat – arra, hogy hogyan lehet eljutni egy adott helyzetből egy másikba (egy jobb helyzetbe) és ehhez milyen partnerségre, saját jellemfejlődésre van szükségük.

Nem, ezeket a mostani rendszer nem kínálja fel. Vagy nem úgy, ahogyan kellene.

Fontos kérdés, hogy ki tartsa fent és működtesse az iskolákat? Úgy vélem, bátran lehetne vitát nyitni arról, hogy egy teljesen vegyes rendszer is létrejöhessen akár, amelyben támogatható lenne az is, ha egy település önállóan képes működtetni az iskoláit, de az is, ha azt egy egyház, gyülekezet teszi, a a leghátrányosabb helyzetű térségekben pedig egyértelműen az állam.

A finanszírozással kapcsolatosan újra leírom, sokszor tettem már: fel kell vetni, hogy hozzá lehet-e nyúlni a TAO-hoz, és hogy abból oktatásra, társadalmi felzárkózásra is fordítani lehessen forrásokat. Az elmúlt években bárhol is hoztam szóba ezt az ötletet, a piaci szereplők többsége nyitottan, támogatóan fogadta.

A sor egészen hosszú lehetne, mások biztosan számos további területen szükséges nehézséget emelnének ki, amelyek megérdemelnék, hogy szakmai viták kezdődjenek róluk – nekem a fentiek leginkább azok, amelyekben szükségesnek látom, hogy változtassunk.

És úgy vélem, ki lehet mondani a kormányközeli holdudvarban is, hogy kellene egy átfogó, radikális oktatási reform, amit meg kell, hogy előzzön egy komoly szakmai és társadalmi vita. És ennek az oktatási reformnak a fókuszában ott kell, hogy álljon az:

de nem azért, mert erre eddig nem kínált lehetőséget, hanem azért, mert igenis kínált, de sok helyen ezzel nem tudtak és nem akartak élni azok, akinek pedig az fel lett kínálva. illetve azok, akiknek ebben feladatuk lett volna.

Igen, ez erősen hangozhat, de ki kell mondania végre valakinek: számos újítás, támogató intézkedés született az elmúlt 12 évben annak érdekében, hogy értékelhető tudásra a társadalom legalsóbb rétegeinek a gyerekei is szert tegyenek, majd pedig szakmát tanulva időben elhelyezkedjenek a munkaerőpiacon. És akik ugyanúgy beletartozhatnak azok közé a fiatal munkavállalók közé, akik 25 éves korukig nem fizetnek adót. Örök mantrám a gazdasági alapú társadalmi felzárkózás, és minden adott lenne hozzá, ha bátran fel mernénk vállalni, hogy ez egy olyan elvárás, amely mindenkitől közreműködést kér.

A poroszosnak mondott, múltban ragadtnak láttatott kormány az elmúlt 12 évben kimondottan nyitott volt a progresszív haladók korábbi kezdeményezéseire: a Tanoda hálózat, a minden korábbinál több magán és alapítványi iskolák megléte (amelyeket senki nem bánt azért, hogy mennyire is befogadók vagy sem, szemben az egyháziakkal), középiskolai és egyetemi szakkollégiumok, ingyenes tankönyv és étkezés, vagy éppen a Tanítsunk Magyarországért kezdeményezés. Utóbbi példaértékűnek és valóban egészen egyedinek tekinthető: egyetemi és középiskolás diákok osztják meg a tudásukat mentorként kistelepülések hátrányos helyzetű gyerekeivel, akiknek ezáltal nemcsak az iskolai eredményeik lehetnek jobbak, de láthatják a világot is másként, mint előtte,

És talán megértik, hogy szakmát, egyetemi diplomát is csak akkor szerezhetnek, ha a felkínált lehetőségekkel élni tudnak. Ezeket a lehetőségeket kell bővíteni, szélesíteni egy új oktatási éra megkezdésével.

Minden ember tanító és diák, minden gondolat tanítás. Tanítsatok és tanuljatok Ti is. Magyarországért. A jövőtökért.

Nyitófotó: Földházi Árpád