Drága miniszterelnök úr, kedves Vitya!

„Mindenekelőtt nézd el nekem a tegeződést, s pláne a becenevezést, de hát neked nem kell mondanom, hogy az öltözőben ez bevett szokás, márpedig én most úgy szólok hozzád, mint korosodó futballista a volt futballistához. Talán te tudsz rajtam, meg a haverokon segíteni, elvégre mifelénk te döntesz életről, halálról – ha a gáz áráról nem is. Az van, hogy szeretnénk focizni, de mivel orosz barátod elzárta a csapokat, télen nem lesz hol játszanunk. A műfüves pályákon nem lesz sátor, túl drága azokat felfűteni, ahol meg lesz, azokat az egyesületek használják. Te sem futkosnál már mínusz tízben, mi sem szívesen törnénk ki a nyakunkat.

Vitya, imádod a futballt, általad teli az ország pályákkal, el tudsz annál szomorúbbat képzelni, mint hogy hónapokig üresek ezek? Sehol egy bazmeg, sehol egy gólöröm?! Te sem akarhatod ezt! Megértem, hogy nem építhetsz minden pálya fölé sátrat – jut eszembe: tényleg nem?; biztosan jó biznisz lenne valamely barátodnak –, így viszont mi a megoldás?

Arra gondoltam, ha már úgy is azt hajtogattad a stadionépítési őrület közepén, hogy ezek a közjó érdekében készülnek, csak arra kérlek: tartsd meg a szavad! Nekünk a srácokkal szükségünk volna egy pályára. A Puskás Aréna mégiscsak túl nagy, főleg néző nélkül, a Pancho Aréna falai tömeget viszont még nem láttak, sokkal barátságosabb, na, az szuper volna nekünk. Kedd esténként úgy is ritkán van ott foglalkozás, nyolctól mennénk, másfél órát labdázgatnánk, hiába nincs tető, a pálya fűthető, jól el lennénk, ígérem. Ha kevesen vagyunk, még be is állhatnál, minden bántás nélkül mondom, neked sem ártana a mozgás, ráadásul ott a házad a kapu mögött, játék után meg is hívhatnál egy sörre – egye fene, összedobjuk, tudom, nincs megtakarításod.”

Kép forrása: Mandiner-archív