Tankönyvi eset – tépelődések Ukrajnáról

Nemrég az úgynevezett kormánykritikus sajtóban ment jókorát a hír, miszerint a nyolcadikos magyar földrajztankönyvben Ukrajna úgy vagyon ábrázolva, mint egy zászló, amit fentről az orosz medve tépne magához, lent pedig az amerikaiakat hagyományosan ábrázoló Uncle Samhez hasonló figura és egy európai uniós fejfedőt viselő másik alak cibál maga felé (mellékesen jegyezzük meg, az illusztráción a medve fején nem az orosz, hanem a szerb trikolór látható). Kifogásolják a leírást is, amelyben szerepel, hogy amúgy a Krím-félsziget lakosainak zöme orosz, vagy hogy az országban sokan beszélnek oroszul, meg efféle dolgok (tényeket nem merek írni, a végén még felkerülök a demokratikus halállistára). S emellett: nincsen benne a Krím orosz lerohanása.

A 24.hu szerzője szerint „zavarba ejtő”, az Eduline-é szerint „finoman szólva is érdekes”, a HVG-é szerint „szürreális” és „putyinizmus”, a 168 Óráé szerint „úgy rossz, ahogy van”, a Telexé szerint pedig „Putyin kedvenc magyar tananyaga”.

Elengedve a műfaji kérdéseket, egyik örök vesszőparipámat (ezek ugyebár nettó véleménycikkek híranyagként tálalva), el lehet ismerni, hogy a tankönyvek biztosan hagynak kívánnivalót maguk után – noha az idézett tankönyv ugyebár földrajztankönyv, tehát nem a tegnapelőtti állapotok kialakulását taglalja, mert ez a történelemkönyvek dolga.

Azonban a fenti leírás és ábra bizony legfeljebb annyiban csúsztat, hogy az orosz támadás óta Ukrajna valóban nem passzív; de

Kinek vannak kétségei afelől, hogy a Krím lakosságán belül többséget alkottak az oroszajkúak? Egyáltalán: kinek van – már megint – baja a puszta tényekkel, ha azok nem a saját prekoncepcióit támasztják alá? S miért követelik az értéktelített oktatást azok, akik, teszem azt, a hittanoktatás kapcsán az értékmentes semlegesség felkent őreinek mutatják magukat?

Miért kellene még a gyerekek nyolcadikos földrajzkönyvét is a háborús agenda eszközévé tenni? S vajon miért ugyanazok fejéből pattan ki az ötlet, akik szerint még az X-faktor (nem tudom, hogyan kell leírni, és nem is érdekel) nevű tufaostoba szennyműsorban is élő adásban kellett volna addig nyomorgatni az orosz származású indulót, versenyzőt – vagy hogy hívják most ezeket –, amíg személyesen nem érzi magát egy utolsó hulladéknak azért, mert orosz származású?

Apropó, zárójel: megfigyelték már önök, hogy hirtelen nyugaton, s ennek nyomán itthon a nyugatosok is ráébredtek arra, hogy létezett egy ilyen gulag nevű izé, nahát, és hogy még a szovjetek sem voltak csupaszív felszabadítók 1944-45-ben, mint ahogyan mi azt tanultuk? Hihetetlen. Én még emlékszem, nem is régen, amikor amolyan szimpla konzervatívként az ember felháborodott az olyan szövegeken, mint hogy „a szovjet táborok azért voltak jobbak a németeknél, mert legalább nem az emberek megsemmisítése volt a célja” akkor jellemzően ugyanazok hurrogták le az embert, akik most hirtelen támadt igazságérzetükben kirohannak Vlagyimir Szolovjov műsorvezető ellen, amikor az ugyanezt mondja, amit ők eddig.

Zárójel bezár.

Az egyik tankönyves cikk – talán a Telexé – alatt a szokásos disputa zajlott: egyesek versenyt szégyellték magukat magyarságukért, mások óegygéztek egy jót, megint mások rákosiztak (vö. a hozzáállást az „aki nincs velünk, az ellenünk van” legendás mondattal), putyinoztak, és így tovább. Meglehetősen tanulságos volt – az ember mindig az.

Egyrészt az egész szövegömleny – cikkestül, kommentestül – annyira hozta a tárgyi tévedések mellett az összes létező érvelési hibát, hogy elgondolkodtató volt: be kellene vinni afféle állatorvosi lóként egy retorika vagy érveléstechnika órára, csak félő, hogy nem élné túl a szállítást.

Másrészt kiváló illusztráció lett volna a sztereotípiakutatások számára. Bár maga a szó a mérleg jobboldali serpenyőjét nyomja, lévén balról sűrűn összekapcsolják valamilyen, általában védendő, általában kisebbségi kategóriával, általában aktivista hangvételű cikkben, felszólalásban, akármiben, bizony ezek a sztereotípiák ugyanúgy jellemzik a túloldalt is, ez a legkirívóbban áprilisban volt látható a szélsőséges „vidékizésben”.

Lássuk csak, miként.

Adott az úgynevezett saját csoport-külső csoport kategorizálás. A klasszikus „mi” és „ők”, s abban sincs semmi új, hogy a (vélt vagy valós) konfliktusban álló csoportok negatív tulajdonságokat tulajdonítanak egymásnak (Sherif). Lásd: putyinpártizás, vidékizés, ostobázás, megannyi címke, amelyeket a sztereotípiákat kutató Adorno és Allport is „elsöprő erejűeknek” nevezett. Vagyis: ha – esetünkben – az álláspontod nem egyezik száz százalékban a nettó ukrán háborús propagandával – amelynek művelése Kijev részéről egy érthető, itthon kissé bizarr – innentől kezdve nincs vita, te (a klasszikus rendőrös halas vicc nyomán) Putyint támogatod, tapsolsz a bucsai mészárlásnak, és azt akarod, hogy minél több ukrán gyerek maradjon árván. Sőt, konkrétan te tehetsz róla. Te putyinista vagy és kész, látszik rajtad! – hát kell ennél megalapozottabb érv?

Aztán haladhatunk tovább. Scott, Fiske és Taylor fogalmai: a torzított információkeresés, a megerősítési torzítás és a szelektív kódolás, vagyis amikor az illető szándékosan azokat az információkat, jeleket keresi, a találtakat pedig felnagyítja, félreérti, azzal a céllal, hogy saját sztereotípiáit megerősítse. Érdekes online leágazása ennek az, amikor valaki a vitapartnere profilját túrja fel ilyen jelek után: az aktuális képkeretek mellett odáig, hogy milyen iskolát végzett, hol dolgozik és társai –

Vitakultúra, 2022.

Persze tagadhatatlan, hogy ez a logika érvényes a jobboldali, konzervatív közeg egy részére is: ki ne látott volna például szimpla „amerikabábozást” ehhez hasonló színvonalú felvetések kapcsán? Siralmas ez a nívó.

Persze jó kérdés: mit lehet tenni, hiszen esendő emberek vagyunk, hajlamosak a sztereotipizálásra, és értelemszerűen ez ellen tenni is igen nehéz. Valószínűleg az első és legfontosabb lépés az lehet, hogy nem tagadjuk az értékrendbeli ellentétek meglétét, vagyis nem játszunk függetlent és objektívet. Amíg nem jutunk el odáig, hogy mindkét oldal elfogadja, hogy két ellentétes értékrend találkozik, s nem arról van szó, hogy

addig ugyebár nincs miről vagy miért beszélnünk.

S még egy kis kitérő a sajátcsoport és külsőcsoport azonosítására, mert hát az egész történetnél itt hasad a dolog: ki a „Mi” és ki az „Ők”? Itt tényszerűen elválnak a dolgok az inkriminált tankönyv kapcsán is, és valószínűleg összefüggésben van azzal is, hogy a konzervatív, jobboldali gondolkodás a „Mi” alatt elsősorban a nemzeti összetartozást tartja elsődlegesnek – kivéve persze az ebből kiszorítottakat, akiket viselt dolgai miatt nem tart idevalónak – míg a progresszív, inkább balos (bármit is jelentsenek ezek a címkék 2022-ben) pedig inkább nemzetek feletti értékrend alapján dönt erről, mert számára a nemzet csak egy, nem feltétlenül elsődleges identitáskategória a sok közül. S mit ad isten, Európa egyetlen pontja, ahol az elsődleges identitáselem Európához és nem a régióhoz vagy az országhoz kötődik, nem más, mint Budapest.

Mással nehezen magyarázható a tankönyvvel kapcsolatos eset. Mert hiába szembesíti őket egy velük szemben kritikus valaki azzal, hogy az ukrán tankönyvekben nem, hogy apró csúsztatások, de konkrét történelemhamisítás folyik ősszláv Kárpátaljáról, szlávmészáros, elnyomó magyarokról, tízezrével ölt kárpátukránokról és hasonló mesékről, olykor a kurucinfót megszégyenítő drukker-sovinizmussal,

Külön cikket érdemelne, hogy mikor számít valami, ami külföldön történik (lásd: lelőnek egy fekete bűnözőt és valaki nem térdel le az emlékére), és mikor nem (lásd: évtizedeken keresztül mossák magyarellenes propagandával az ukrán gyerekek agyát, minek eredményeképpen már nem is tűnik olyan meredeknek a magyar gyerekek jogfosztása az anyanyelvi oktatás terén). Nem fog kapni, vagyis kapott már, ezret. Mégis sanszos, hogy mindebből ott, ahol talán hasznos lenne, csak annyi fog lecsapódni, hogy „putyinista” vagyok. Naná. Tankönyvi eset.