Az oroszországi mozgósításról: Amikor négy nap van hátra az eddigi életedből

„Felmérhetetlen emberi tragédiák bontakoznak ki épp a szemünk előtt; immár nemcsak Ukrajnában, ahol több, mint hét hónapja tart a háború, de már Oroszországban is. Igen, tudom, sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a sok átlag alkoholista, buta, Putyin-rajongó Ivan Ivanovics megérdemli, amit kap. De azért, mielőtt túlságosan örülni kezdenénk az átlag, mozgósított Ivan Ivanovicsok (akik között huszon-kevés éves gyerekek éppúgy vannak, mint meglett családapák) sorsának, csak futólag, egy pillanatra gondoljon bele mindenki a SAJÁT helyzetébe, rendben?

Tegyük fel, hogy aznap, amikor ezt olvasod, a lakhelyed szerint illetékes az elnök/miniszterelnök/király/szultán/aktuális fejes bejelenti, hogy mozgósítás, mert a szomszéd országban (!) a nácik/kommunisták/Soros-bérencek/nemváltók/pirézek/pomogácsok készülnek valamire. Másnap, de legkésőbb harmadnap megkapod a behívót, hogy jelentkezz a helyi hadkiegészítő parancsnokságon.

A negyedik nap délelőttjén rákerül a papírodra az »alkalmas« pecsét, van egy órád összepakolni, és délután már visznek is... Szóval, kérlek, abba gondolj bele, hogy amikor ezt olvasod, ahhoz képest négy nap múlva már úton leszel a háború felé. Menekülni nem tudsz, mert a határok zárulnak; a repülőjegyek már elfogytak, a szárazföldi határokon pedig többnapos forgalmi dugókba torlódtak azok, akik korábban kapcsoltak, mint te.

Most még ott ülsz a géped előtt, olvasod ezt a posztot - és mostantól négy nap múlva már egy teherautón vagy ócska buszon zötykölődsz, kéttucatnyi ismeretlen emberrel, ki tudja, hová. És nem azért, mert menni akarsz, hanem mert visznek. (Aki nagyon akart harcolni, az már rég elmehetett volna önkéntesként a háborúba. Te sem mentél.)

Oroszok tízezreivel történik mindez, ezekben a percekben is. És további milliók (!) - hiszen 300.000 fő a mozgósítani tervezett létszám - rettegnek otthon, hogy mikor viszik el a férjüket, apjukat, fiukat egy olyan háborúba, amiről ugyan ők nem sokat tudnak, de azt minden bizonnyal sejtik, hogy nagyon nem mennek ott jól a dolgok. Az nem az én tisztem eldönteni, hogy ezek az emberek bűnösök-e, »megérdemlik-e«, ami történni fog velük.

És amint majd katonákká válnak, fegyvert kapnak és a frontra kerülnek, attól kezdve ellenséges katonának fognak számítani. Ennek megfelelően kell majd viszonyulni hozzájuk, mert - akár akarják, akár nem - fegyverrel fenyegetik a szomszédunk, Ukrajna, százezernyi magyar otthona, és vele együtt Európa és a NATO biztonságát.

De most még nem katonák. Most még csak szerencsétlen, rettegő, elveszett emberek, akinek négy nappal ezelőtt még fogalmuk sem volt, hogy romba dől az életük - valószínűleg helyrehozhatatlanul. Sokan leírták már, Erich Maria Remarque-tól Jászberényi Sándorig, hogy a háború azokat is végérvényesen, visszavonhatatlanul megváltoztatja, akik látszólag épségben kerülnek haza.

És lelkesedni csak azok tudnak a háborúért, akik sosem jártak még a közelében sem. Vonatkozik ez az összes olyan, vérgőzös idiótára és fotel-tábornokra is, aki számon kérné akár a háború elől február óta menekülő ukránokon, akár a most menekülni próbáló oroszokon, hogy menekülés helyett miért nem harcolnak a hazájukért...

Pedig még csak nem is a hazájukért fognak harcolni. Amit láttok éppen, az az orosz történelem mindössze harmadik mozgósítása. Az előző a második világháború alatt volt, az első pedig 1914-ben. A különbség a korábbiakhoz képest, hogy ezúttal ezek az emberek nem a hazájukat, a családjukat, a szeretteiket védve fognak meghalni, hanem támadó háborúban. Most senki sem támadja Oroszországot, még csak nem is fenyegeti, hanem Oroszország a támadó. A most mozgósított oroszok nem Moszkvát, Leningrádot és a többi hős várost védik majd, mint a nagyapáik-dédapáik.... hanem Limany-Alsóért, Bahmutért, Konsztantinyivkáért és ehhez hasonló helyekért kell majd meghalniuk, amikről idén február előtt valószínűleg nem is hallottak.

Szóval, azt hiszem, most van itt a pillanat, hogy amellett, hogy minden erőnkkel segítjük tovább Ukrajnát - még jobban is, mint eddig, mert szükségük lesz rá -, azokra a nyomorult oroszokra is szánjunk egy-egy gondolatot, akiket most visznek el éppen a saját elnökük eszelős, mániákus háborújába. Nem akarok összemérni senkit semmivel. Nem akarok patikamérlegen ügyeskedni, hogy most akkor melyik harcoló félnek mennyi szolidaritás »jár«.... egyszerűen csak rettenetesen sajnálom ezeket az embereket, akiket most elvisznek, legyenek akár oroszok, tatárok, jakutok, burjátok, dagesztániak, kalmükök, bárkik ennek az óriási országnak a népei közül.... mert ennyi nekik is jár.

Tényleg csak gondoljatok bele, hogy milyen lenne, ha mostantól négy napotok lenne MINDENRE. Elköszönni a szeretteitektől, megpróbálni gondoskodni a szüleitekről, megoldani, hogy ki vigyázzon a cicátokra, elmenni fogorvoshoz, megcsinálni otthon végre a csöpögő ereszcsatornát, mert ugyan a következő hétvégén akartad, de addigra már ki tudja, hol leszel... szóval képzeljétek el, hogy négy nap maradt abból, ami az eddigi életetek volt. És persze, teljesen igaz: az ukránoknak még négy órájuk sem volt, amikor szó szerint romba dőlt az életük február 24-én hajnalban.

Ugyanazt gondolom arról is, mint erről a mostani rettenetről: az átlag orosznak vajmi kevés, az átlag ukránnak pedig még kevesebb beleszólása volt abba, ami történik. Ez Putyin és a putyini elit háborúja... és egyben történelmi bűne is, nemcsak Ukrajna, de Oroszország ellen is.”

Nyitókép: Elias HUUHTANEN / AFP