A baloldal diktatórikus hajlamú

„A rendszerváltással és annak következményeivel foglalkozó sorozatom előző részének végén azt ígértem, hogy a posztkommunizmus máig ható, romboló hatásainak legfontosabb elemeit veszem sorra – természetesen terjedelmi okokból csak a legfontosabb elemekre koncentrálva.

Ennek vetületei több területen megjelentek, ezek közül kiemelném a talán három legfontosabb szférát, a politikát, a gazdaságot és a kultúrát.

A politika világában demokratikus körülmények között minden faktor abból indul ki, hogy nincs hegemón, egyeduralkodó helyzetben, s nem is cselekedhet ennek megfelelően, a hatalomért egyenrangú felek küzdelme zajlik a nyilvánosság előtt, s a hatalmat gyakorló politikai erő nem nyomhatja el az ellenzékbe szorult politikai csoportokat. Ezzel szemben a posztkádári mentalitás abban gyökerezik, hogy a hatalom természetes birtokosa a tág értelemben vett baloldal (kiegészülve a társutassá vált liberálisokkal), s ebből kifolyólag az a normális állapot a politikában, ha ők uralkodnak, ha pedig nem, akkor azt az »abnormális« állapotot a lehető leggyorsabban, minden lehetséges eszközzel meg kell szüntetni.

Ez a politikai attitűd némi megingás után nagyon gyorsan újratermelődött a posztkádári hálózatokban, s 1994-es, újbóli intézményesülésük – vagyis a Horn-kormány megalakulása – után szuperszonikus gyorsasággal megerősödött. Ennek mutatta minden jelét a 2002–2010 közötti Gyurcsány- és Bajnai-időszak, amikor ismét kormányon voltak, s a kizárólagos hatalom iránti, az ellenséget politikai értelemben megsemmisíteni kívánó szélsőséges vágy mutatkozik meg 2010 után is, egészen napjainkig, a 2022-es választások előtti és utáni hónapokban. Ez az attitűd annál vehemensebben jelenik meg a balliberális pártok köreiben, minél több időt kénytelenek eltölteni ellenzékben: legutóbb már arra készültek, hogy ha hatalomra kerülnek, akkor felfüggesztik a jogállamiságot, eltörlik az alaptörvényt, tehát igyekeznek rögtön bebetonozni a hatalmukat a további időszakokra is.”

Nyitófotó: MTI