Miben téved Körösényi András?

Körösényi András egy közelmúltbeli konferencián elhangzott előadásában hangot adott azon véleményének, hogy az Orbán-kormányt támogató, magukat konzervatívként definiáló új jobboldaliak valójában nem tekinthetők konzervatívoknak. A Válasz Online egyfajta szenzációként tálalta, hogy mindezt Körösényi „a NER-elit szemébe mondta”, egy olyan konferencián, ahol fejtegetését többek között Schmidt Mária, Békés Márton és Megadja Gábor hallgatta. Körösényi előadásában azonban valójában nem volt semmi új, az a Válasz Online hasábjain három éve megjelent – társszerzős – írásának megismétlése volt. Álláspontjához való ragaszkodása dicséretes – ám téves.

Körösényi András ugyanis téved, amikor kizár bennünket a konzervatívok köréből. Ráadásul kétszeresen: téved a konzervativizmussal kapcsolatban, és téved az új jobboldallal kapcsolatban.

Első tévedés: tévedés a konzervativizmus tartalmával kapcsolatban

Körösényi úgy ír a konzervativizmusról, mintha az egy olyan dogmatikus ideológia lenne, amely csak egyfajta véleményt, attitűdöt, hozzáállást enged meg számtalan dologban. Ez azonban nem a konzervativizmusra, sokkal inkább a kommunizmusra – és egyre inkább úgy tűnik, hogy napjaink liberalizmusára – jellemző.  Ezekkel szemben a konzervativizmus egy olyan eszmeáramlat, amely rendkívül sokszínű, és amelyben számtalan, egymástól adott esetben eltérő vélemény fér meg egymás mellett.

A konzervatív ideológia és politikai gyakorlat ugyanis alapvetően reakció, amely először a tradicionális világ megszüntetését célul kitűző francia forradalomra adott reakcióként artikulálódott. Nem a francia forradalom volt az utolsó kísérlet, és nem Franciaország volt az egyetlen hely, ahol a tradicionális világot fel akarták számolni. Az elmúlt több, mint 200 évben számtalan helyen és számtalan fajta ilyen kísérletnek lehettünk a tanúi vagy éppen elszenvedői.

Ilyen forradalmi kísérlet volt többek között a bolsevizmus, a nácizmus, a feminista mozgalom, az 1968-as francia diáklázadás és szexuális forradalom, az amerikai hippimozgalom, valamint napjaink progresszív liberális forradalma, amely minden eddiginél átfogóbb támadást intéz minden olyan érték ellen, ami a múltból még megmaradt. És mivel a forradalom különböző helyeken és időpontokban, más-más formában és eszközöket alkalmazva jelentkezik, az erre adott válasz is helytől és időtől ¬függően eltérő. Ezért a konzervatív ideológia és politika, a konzervatív hagyomány rendkívül sokszínű. Nyilván más reakciót kíván az 1919-es magyarországi kommunista terror és mást az 1945 utáni Nagy-Britannia szolid balra tolódása. Más a kommunista rendszerből 1990-ben szabadult és a posztkommunista utóvédharcosokkal húsz évig hiábavalóan küszködő közép-európai népek konzervativizmusa és más a nyugat-európai langymeleg jóléti államokban artikulálódott konzervativizmus. Ahol Kun Béla és Szamuely Tibor csinálja a forradalmat, ott az adekvát konzervatív választ Francia Kiss Mihály, Héjjas Iván és Horthy Miklós adja meg. Mondhatni, amilyen a forradalmi adjonisten, olyan a konzervatív fogadjisten. Ezeken az adjonisteneken múlik az is, hogy mit hangsúlyoz erősebben a helyi konzervatív ideológia, és azt hogyan fordítják le politikai gyakorlatra a konzervatív politikusok.

A konzervatív hagyomány sokszínűségének másik oka, hogy a konzervativizmust a reakción kívül a pragmatizmus jellemzi. A különböző kérdésekre adott válaszok megtalálásban a konzervatívok ideológiai doktrínerség helyett a gyakorlati megfontolásokat, a józan paraszti észt helyezik előtérbe, és könnyen előfordulhat, hogy ugyanaz a kérdés más helyen és más időben más választ igényel. Különösen olyan kérdések esetében, amelyek a konzervativizmus lényege szempontjából irrelevánsak. Ilyen kérdés például a gazdaságba történő állami beavatkozás, az állami szerepvállalás mértéke. A konzervatív hagyományban egyaránt elférnek az erős állami beavatkozásban hívő paternalista vagy kollektivista konzervatívok és a minimális állami beavatkozásban hívő, a piacot mindenek fölé helyező szabadpiaci vagy libertariánus konzervatívok.

A konzervativizmusban tehát sok minden elfér, így olyan dolgok is, amelyeket Körösényi attól idegennek tart. És ezek nemcsak elméletileg férnek el, hanem a konzervatív politika történetében a gyakorlatban is találkozhattunk velük. A Körösényi által a konzervativizmustól távol állónak leírt attitűdök korábban többször is a konzervativizmus megújulásához járultak hozzá, miközben más konzervatívok Körösényihez hasonlóan fanyalogtak.

Ott van mindjárt a politikai radikalizmus. A radikalizmus nem szükségszerűen idegen a konzervativizmustól, hiszen két külön kategóriáról beszélünk: míg a konzervativizmus egy tartalmat jelöl, a radikalizmus egy módszert. Konzervatív tartalom és radikális módszer összeférhetősége pusztán elméleti alapon is belátható. Hiszen a konzervativizmus reakció, és a reakció hevessége – radikalizmusa - jelentős mértékben függ a reakciót kiváltó tényező hevességétől, radikalizmusától. Vagy attól, hogy a fentebb leírt forradalom mennyire haladt előre a tradicionális világ felszámolásában. Orvosi kifejezéssel: mennyire előrehaladott állapotban van a betegség? Lehet még kis dózisban adagolt gyógyszerekkel próbálkozni vagy már műteni kell? Közhely, hogy sokkal könnyebb megvédeni valamit, mint visszaszerezni. Könnyebb megelőzni, mint gyógyítani. A megvédést és a megelőzést azonban Európa második világháború utáni konzervatívjai – akik az elmúlt 70 év jelentős részében kormányon voltak – elmulasztották. Ezért, ha napjaink konzervatívjai a siker esélyével akarnak szembe szállni mindazzal, ahová a baloldal mára eltolta – és ahová még tovább tolni akarja – a világot, radikálisnak kell lenniük.

Azt, hogy politikai radikalizmus és konzervativizmus nem feltétlenül zárják ki egymást, bizonyította Margaret Thtacher és Ronald Reagan is, akikkel kapcsolatban szokás konzervatív forradalomról is beszélni, és akikkel kapcsolatban a maguk idejében más konzervatívok éppúgy fanyalogtak, ahogyan ma Körösényi fanyalog Orbán Viktor kapcsán. Ronald Reagan-t éppúgy pojácának állították be (nem kis mértékben arra alapozva, hogy eredeti szakmáját tekintve színész volt), mint ma az amerikai konzervativizmust megújítani próbáló Donald Trumpot. Konzervativizmus és radikalizmus tehát sem elméleti szinten, sem a politikatörténeti gyakorlat szerint nem zárják ki egymást.

Hasonló a helyzet az autoriter hatalomgyakorlással. A konzervatívok mindig tekintélytisztelők voltak, amiben nemcsak az évszázados intézmények iránti tisztelet, hanem az emberi teljesítmény – így a politikai vezető teljesítménye – iránti tisztelet is beletartozik (az érdem, mint kiválasztási szempont). Orbán Viktor politikai teljesítménye magyar történelmi és nemzetközi összehasonlításban is vitán felül áll, és ezt mi, magyar konzervatívok elismerjük és megbecsüljük. Az erős – adott esetben autoriter típusú – vezető nem idegen a konzervativizmustól és a konzervatívoktól, különösen, ha figyelembe vesszük a konzervatívok – Körösényi által is leírt – idegenkedését a demokráciától. A brit konzervatív párt vezetőjét például nem elnöknek (pláne nem társelnöknek!), hanem hivatalosan is vezérnek (Leader) nevezik. Lehet persze vezetőnek is magyarra fordítani, de ebben az esetben sokkal inkább leírja a helyzetet vezér szó.

Körösényi abban is téved, hogy a 2010-es évek „permanens alkotmányozását” a fennálló törvényeket tiszteletben nem tartó, autoriter hatalomgyakorlás megnyilvánulásának tekinti. Az elmúlt 11 évben egy minden előzmény nélküli, vadonatúj, írott alaptörvény 10 módosítására került sor. Összehasonlításként: az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát 1787-ben fogadták el, és kevesebb, mint 8 év alatt ők már 11 alkotmánymódosításnál tartottak, egy, a mainál sokkal stabilabb, sokkal kiszámíthatóbb, sokkal lassúbb folyású világban. Vajon azok a módosítások is az autoriter hatalomgyakorlás megnyilvánulásai voltak, vagy egy új konstrukció beüzemelésével szükségszerűen együtt járó finomhangolások, kiegészítések, az elméleti konstrukciónak a gyakorlathoz igazítása? Nyilvánvaló, hogy minden új konstrukció eleinte több belenyúlást igényel, ez a helyzet a magyar Alaptörvénnyel is. Mi lennénk a legboldogabbak, ha megúsztuk volna az 1918 és 1990 közötti időszakot, és írott alaptörvényre se lenne szükségünk.

Szintén az autoriter hatalomgyakorlás példájaként hozza fel Körösényi az idei pedagógus sztrájk „rendeleti úton történő ellehetetlenítését”. Nos, a konzervatívok sosem voltak a szakszervezetek és a sztrájk nagy barátai, és hogy a sztrájkkal szembeni fellépés nem idegen a konzervatív politizálástól, arra éppen Margaret Thatcher szolgáltatott példát, aki még rendőröket is bevetett a sztrájkoló bányászokkal szemben.

Második tévedés: tévedés az új jobboldallal kapcsolatban

Körösényi nemcsak a konzervativizmus tartalmával kapcsolatban van tévedésben, de velünk, az általa új jobboldaliaknak nevezett magyar konzervatívokkal kapcsolatban is. Írása elején mindjárt első állítása, hogy míg a konzervativizmus egy politikai eszmeáramlat, egy szellemi hagyomány, addig az új jobboldal a jelenlegi politikai gyakorlat szellemi igazolása, és semmi egyéb. Ezzel Körösényi nem kevesebbet állít rólunk, mint hogy mi nem rendelkezünk saját világnézettel, értékrenddel és autonóm politikai véleménnyel, mindenkori véleményünket a politikai hovatartozásunk határozza meg. Nem elvekhez, nem értékekhez, nem ideológiához, hanem egy politikai erőhöz – és különösen egy politikai vezetőhöz: Orbán Viktorhoz – vagyunk lojálisak. A mi ideológiánk csak egy „rezsimigazoló ideológia.”

A valóság azonban ennek éppen az ellenkezője. Nem mi igazítjuk az álláspontunkat a kormány aktuális politikájához, hanem a kormány politikája az, amelyik a mi ideológiai-politikai meggyőződésünket ülteti át a gyakorlatba. Mint a közelmúltban több ismerősöm is megfogalmazta, mi 30 éve ugyanott állunk, csak a Fidesz időközben felzárkózott hozzánk. Most már egészen közel vagyunk egymáshoz, miközben mi egy tapodtat sem mozdultunk. 1990 és 1994 között például, amikor az Antall-kormányt támogattuk, mert nem volt jobb, nem igazán kedveltük Orbán Viktort és a Fideszt, aki az akkori, legalább félig-meddig nemzeti konzervatív kormány ellenzéke volt, és sokáig egy gyékényen árult az általunk gyűlölt SZDSZ-szel. 1998 és 2002 között Orbán Viktor kormányát támogattuk, miközben jó néhány kérdésben elégedetlenek voltunk vele. Amikor a kormányzati politika még csak az úgynevezett kedvezménytörvénynél tartott, mi már akkor azt mondtuk, hogy az elszakított országrészekben élő magyaroknak magyar állampolgárságot kell adni. Szintén nagyon régóta aktív fellépést szorgalmaztunk a homoszexuális propaganda és ennek egyik megnyilvánulása, a Pride ellen. Azt sem 2011-ben találtuk ki, hogy Magyarország alkotmánya – ha mégannyi módosításon ment is keresztül – nem lehet az 1949. évi sztálinista alkotmány, amint azt sem, hogy a kisiklás nem 1948-ban kezdődött, hanem már az 1945 utáni – úgynevezett demokratikus – rendszer sem volt rendben.

És már a kezdetektől szkeptikusak voltunk az Európai Unióval kapcsolatban, aminek sokan az uniós csatlakozásról szóló népszavazáson leadott nem szavazatunkkal is hangot adtunk. Mi már 30 évvel ezelőtt is éppen olyan konzervatívok voltunk, mint ma. Csak akkor ezek a vélemények szélsőségesnek vagy éppen komolytalannak voltak bélyegezve. Akkor a sokszínű konzervatív hagyománynak egy másik – kevésbé karcos, kevésbé harcos, a nyugati konzervatívokkal szemben magát kicsit alacsonyabb rendűnek tartó, mintákért folyamatosan nyugatra tekintő, a liberális és a baloldali politikai gondolatokkal szemben megengedőbb változata volt domináns Magyarországon és jutott egyszer-egyszer kormányzati pozícióba. Többek között annak (is) köszönhetően, hogy a liberális és baloldali gondolatok akkor még nem merészkedtek olyan messzire, mint manapság. Akkor még nem érett meg az idő arra, hogy a mi konzervatív gondolataink is politikai gyakorlattá transzformálódjanak – az alkotmányozás kérdésében például az egyetértő kétharmad meglétének hiányában.

Mára azonban megváltozott a helyzet. Politikai gyakorlattá vált szinte minden, amit kívánatosnak tartottunk. Többek között a 2010-es kétharmadnak köszönhetően.  És ennek eredményeként ott tartunk, hogy 1944 óta először van olyan kormányunk, amilyet szeretnénk. Van persze egy-két dolog, amivel továbbra sem vagyunk elégedettek, de összességében ez a kormány azt képviseli és azt valósítja meg, amit mi is szeretnénk, illetve azt, ami mindebből az adott körülmények között megvalósítható. És mivel nem szeretnénk visszakerülni az 1944-2010 közötti időszakba, mindent elkövetünk, hogy segítsük ennek a kurzusnak a hatalmon maradását. Ezért védelmezzük most vehemensen, minden módon, minden fórumon és minden eszközzel az Orbán-kormányokat. Nem azért tehát, mert opportunisták, hanem éppen azért, mert elvhűek vagyunk. Nem azért, mert politikai kitartottak vagyunk, hanem azért, mert saját, autonóm politikai-ideológiai állásponttal rendelkezünk, amit most a gyakorlatban megvalósulni látunk. Persze, nem mindennel értünk egyet a kormány politikájában, ez egy ekkora politika közösség esetében nem is lenne reális elvárás. De olyankor inkább hallgatunk, hogy ne veszélyeztessük a kormányt.

Körösényi másik tévedése velünk kapcsolatban, hogy mi a „démosz mindenek felettiségét” hirdetjük, népbarátok, populisták vagyunk, miközben a konzervativizmus inkább hajlamos az elitizmusra, és közelebb áll egy arisztokratikus felfogáshoz. A félreértések elkerülése végett: mi sem vagyunk lelkesek a modern kor termékeként létrejött, általános választójogon alapuló tömegdemokráciától. És nem vagyunk rousseu-isták sem. Nem mi akartunk általános választójogot. De tudomásul vesszük, hogy ma ez van, hogy mindenféle politikai cselekvés előfeltétele az országgyűlési választásokon megszerzett többség, ezért konzervatívként úgy politizálunk, hogy ezt a többséget megszerezzük. Tetszik ez nekünk vagy sem: az országgyűlési választásokat nem a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetében, hanem a Havanna lakótelepen kell megnyerni. Arisztokratikus felfogással, elitizmussal mindez aligha fog menni. Ezt egyébként más – sikeres – konzervatívok is felismerték, Margaret Thatchert is úgy pozícionálták anno, hogy „one of us” (egy közülünk).

Körösényi harmadik tévedése, hogy az új jobboldal kiüresíti az egyén és az állam közötti teret. Valójában ez sokkal inkább a kommunistákra és az egyén mindenhatóságát hirdető liberálisokra jellemző. Előbbiek az 1940-es és 1950-es években tömegével tiltották be, oszlatták fel az önszerveződő egyesületeket és alapítványokat, utóbbiak pedig a társadalom alapegységének nem a családot – tehát egy, az egyén és az állam között álló társulási formát – hanem az egyént tekintik, a családdal pedig nem sokat törődnek, sőt: kifejezetten annak szétverésére törekednek. Ezzel szemben ma Magyarországon izmos civil szféra és aktív civil szervezetek működnek, amelyek működését az állam pénzügyileg is támogatja. Emellett nemzetközi összehasonlításban is példátlan családtámogatási rendszer működik, ami a családokat erősíti. Teszem hozzá: a konzervatív politikai filozófiával összhangban.

Konklúzió

Körösényi előadásában/írásában kizárólag tagad, és még csak kísérletet sem tesz arra, hogy az úgynevezett új jobboldalt – minket – az ideológiai palettán elhelyezzen. Arra nem ad választ, hogy ha az új jobboldaliak szerinte nem konzervatívok, akkor – politikai-ideológiai értelemben – mégis kik? Milyen ideológiai elemekből vagyunk szerinte összerakva, és miből mennyi van bennünk? Ha Körösényi komolyan gondolta volna az előadását, akkor erre is megpróbált volna választ adni.

A mi válaszunk egyértelmű: ma Magyarországon az új jobboldaliak – Körösényi állításával szemben – konzervatívok. Konzervativizmusunk egyfelől szerves része a sokszínű, több száz éves konzervatív hagyománynak, ugyanakkor – kárpát-medencei létünk következtében – annak egy sajátos, helyi változata. Persze, ahogyan Körösényi, úgy mi sem sajátíthatjuk ki magunknak a konzervatív jelzőt. Elismerem, hogy Körösényi is lehet konzervatív. Amiről ő ír, az is része a sokszínű konzervatív hagyománynak. De mi is a része vagyunk. És miközben ő a szőlőlugas alatt, kisujját a borospohártól elegánsan eltartva, arisztokratikus távolságtartással és elitizmussal figyeli és ekézi az új jobboldaliak politikai küzdelmét, nem árt, ha tudja, hogy nekünk (is) köszönheti, ha az unokájának nem kell majd gendersemleges mosdóba járnia. Pusztán a szőlőlugas alatt borozgatva, arisztokratikus távolságtartással és elitizmussal ezt nem lehet elérni.

A szerző közgazdász, politológus