Erre a reményre van ma is szükségünk, az igazságba vetett hitünkre.
„»Senki se születik úgy, hogy gyűlöl egy másik személyt a bőrszíne vagy a származása vagy vallása miatt. Az embernek meg kell tanulnia gyűlölni, de ha képes a gyűlöletet elsajátítani, akkor igenis meg lehet tanítani a szeretetre is.« Nelson Mandela tanítása ez számunkra, akinek már egy park viseli nevét Budapesten.
Vannak képek, amelyek nem csak az agyban, de itt, valahol szívtájékon is elraktározódnak egy életre. Nekem feledhetetlenül fontos Nelson Mandela kétszer felemelt keze. Az egyik képen ökölbe szorított bal kezével csap a levegőbe, miközben a jobbjával felesége kezét szorítja. Akkor készült, amikor majd’ 30 év fogság után először hagyta el börtönét. Aztán alig négy év múlva, egy felemelő, de alighanem keserves folyamat végén egy másik kezet is magasba emelt.
Az elnöki beiktatáson együtt emelkedett magasba egy fekete és egy fehér kéz, ellenségekből lett ellenfelek, ellenfélből lett szövetségesek, politikusból lett államférfiak keze. Mandela és De Klerk, az apartheid végét és a demokráciát ünnepelte így. Máig emlékszem ezekre a képekre. És máig emlékszem az érzésre is, amit kiváltott belőlem. Hasonlót ahhoz, mint amit a berlini fal leomlásakor és a vasfüggöny eltűnésekor éltünk itt mi a világ ezen felén. A reményt.
Erre a reményre van ma is szükségünk, az igazságba vetett hitünkre, mert Mandela egész életútja üzenet számunkra. A Nelson Mandela parkban, Budapest első land art műalkotása is jól mutatja, a szeretet által berendezett világba, a megbocsátás és a megbékélés felé bizony hosszú út vezet. Kívánom Dél-Afrika népének, hogy soha ne térjen le erről az útról. Magunknak pedig azt, induljunk el végre rajta.”