Az angol, aki a dombra ment fel és a hegyről mondott le...

Boris Johnson nem hagyományos személyisége, sokszor különc megjelenése és viselkedése a reményt és a változást ígérte a választóinak, akik rajta keresztül és vele együtt képzelték el a lázadásukat a hagyományaikat végletekig tisztelő, mégis globalista brit elittel szemben.

Johnson a 2016-os BREXIT-kampány talán legmarkánsabb arca, képviselője volt, a szavazás eredménye azonban még őt is meglepte. A hagyományosan baloldali-munkáspárti bázist jelentő városi munkások és a walesi gazdák szavazatit sikerült begyűjtenie és később elsöprő győzelemre is váltania a 2019-es parlamenti választáson, de az emberek reménye szertefoszlott: a változás, az ígért történelmi függetlenség, a migráció megállítása és a gazdasági fellendülés is elmaradt.

A magabiztos parlamenti többség sem segített a koronavírus egészségügyi, társadalmi majd gazdasági kezelésében. A politikai feszültséget tovább fokozta a nehezen bevezetett szigorú korlátozások során a híressé vált kerti rendezvényből kirobbanó botrány, ahol a miniszterelnök kormánytagokkal és a feleségével együtt szórakozott. Eközben a nem kiváltságos polgárok még a családtagjaikat sem látogathatták meg a kórházban, nem, hogy a helyi kocsmát (ami a brit kultúra politikai hovatartozástól független közösségi tradíciója). 

A népszerűség és az elégedettség tovább csökkent a sokszor meggondolatlan és nem következetes válságkezelés miatt. A következetesség és főleg a konzervatív eszme, vízió, politikai stratégia hiányzott a kormány és főleg a miniszterelnök szellemi udvarából, így az intézkedéseikből is. Az elit ellen lázadó szavazók és politikusok nem érezték azt a kulturális forradalmat, amit az óceán túloldalán Donald Trump vívott a szervezetileg és rendszerszinten is beágyazott, domináns média-, üzleti és politikai elittel szemben. Johnson intézkedései inkább a nemzetközi balliberális és zöld narratíva fő sodrását követték, mintsem egy karakteres, új utas nemzeti, konzervatív vonalat, amit több párttársa és főleg a BREXIT-szavazók vártak. 

A Winston Churchillt példaképének tekintő politikus az orosz-ukrán háborútól várhatta, hogy újraépíti irányába a bizalmat és a liberális sajtó által (is) megtépázott tekintélye is helyre áll. A nyugati világ új hősét, az ukrán elnököt többször személyesen látogatta meg Kijevben, a szankciós politika leghangosabb képviselője lett, amivel még az Egyesült Államokat is megelőzte az Oroszországot és az oroszok állampolgárokat sújtó szankciók tekintetében. Fegyverrel és pénzzel is támogatta Ukrajnát és újabb szankciókat kért európai partnereitől, miközben az energiaválság miatt az egekbe szöktek a lakossági rezsiárak és az infláció is hónapról hónapra növekedett.

A társadalmi elégedetlenség a májusi helyhatósági választásokon súlyos vereségett hozott a kormányzó konzervatív pártnak. Angliában 186 mandátumot vesztettek, köztük Westminstert, a londoni kormányzónegyedet is, ahol 1964 óta többségben voltak. A választási vereség után újra felmerült a politikai felelősségvállalás és a lemondás kérdése, az ellenzék mellett már a saját pártjában és az országos médiában is, amit Johnson határozottan visszautasított. 

A kormánytisztviselők azonban helyette is döntöttek, amikor július első napjaiban hatvanan távoztak, köztük államtitkárok és miniszterek. Érezhető volt, hogy a magabiztos miniszterelnök körül elfogyott a levegő, amit már egy új bizalmatlansági szavazással sem tud pótolni. Július 7-én élő adásban jelentette be a lemondását, utat biztosítva a szép számban sorakozó utódjelölteknek. A győztes személyét még nem ismerjük, de az biztos, hogy II. Erzsébet uralkodásának 16. miniszterelnökét fogja az ősszel felkérni, hogy vezesse a kormányát.