0-4-től 4-0-ig, avagy éljen a személyi kultusz

„Itt most egy elképesztő dicshimnusznak kellene következnie, már ha a magyar labdarúgó válogatott angliai szerepléséről akarnék írni. Nagy felelőssége van annak, aki ebben a témában megszólal, de annak is, aki nem; akadnak olyan pályatársak, akik azért róttak meg újságokat, mert nem foglalkoztak az évszázad győzelmével. Szóval ez a siker egy igazi jobboldali toposszá vált, egyfajta elismerésének annak, amit Orbán Viktor az elmúlt tizenkét évben e téren tett.

Egységbe forrasztotta a nemzetet, írják, mondják, gondolják kormánypárti emberek, hogy aztán a következő mondatukkal politikai kérdéssé emeljék a 4-0-ás győzelmet. Mert, szerintük, a baloldal egyáltalán nem volt boldog attól, hogy tönkrevertük az angolokat, a baloldal képtelen az évszázad sikereként emlegetni azt az estét, a baloldal jobban szomorkodott a mérkőzést követően, mint az április 3-i választási vereség után (via Kubatov Gábor). 

Mindezek ismeretében, félelemmel teli nyúlok a témához, és azt is csak óvatosan tudom közölni, hogy miközben soha nem értettem egyet a magyar miniszterelnök stadionra fordított – általam értelmetlennek vélt – pénzszórásával, soha nem fordult elő, hogy ne szurkoljak egy magyar csapatnak. (Mellesleg, szerintem, ezt maga a miniszterelnök is tudja, nem kérkedésből írom, de mindketten tudjuk, és elismerjük egymás focimániáját. Ezért meg is fogadtam, hogy e tárgykörben soha nem fogom őt bírálni; én is szívesen vagyok, lennék ott komoly mérkőzések helyszínein, így például a BL döntőn is…) Ezt azonban, hiába írom ide, és írom mellé Orbán Viktorral való személyes kapcsolatomat, a jobboldalra felesküdött emberek nem fogják elfogadni tőlem, sőt… Sőt: minden alap nélkül állítanák, állítják is, hogy ezen az oldalon mindannyian boldogok vagyunk, ha verik a magyarokat. Mi azokkal azonosulunk, akik letérdepelnek a meccsek kezdetén, és akik meg akarnak bennünket tanítani a másik tiszteletére, miközben ők maguk, illetve elődeik még rabszolgákat és gyarmatokat tartottak.”

Nyitókép: YouTube