„Egy amerikai egészségügyi központ kutató orvosai körülbelül egy évtizeddel ezelőtt megállapították: amikor egy nő gyermeket vár, a magzati sejtek a méhlepényen keresztül átvándorolnak az anya szervezetébe, és egy életen át ott maradnak. Olyannyira pontos információkkal szolgáltak, hogy konkrétan meg tudták mondani: a sejtek a tüdőben, a bőrben, a belekben, az erekben, sőt az agyban is megmaradnak, még abban az esetben is, ha az édesanya végül az abortusz mellett dönt. Kiderült az is, a magzati sejtek például részt vehetnek az anya sérült szöveteinek helyreállításában, a sebek gyógyulásában vagy akár új agyi idegsejtek létrehozásában, és megvédhetik az anyát a rák egyes fajtáitól és autoimmun betegségektől is. Tehát a várandósság, majd később a szülés során azt a hihetetlen fizikai igénybevételt, amit az édesanya átél, a gyermeke már a fogantatás pillanatától megpróbálja enyhíteni. Segít neki. Így ők, hiába két külön szervezet, mégis valahol egyek is.
Nem tudom, létezik-e olyan ember a világon, akiben élete során legalább egyszer nem merül fel, hogy szeretné ő is átélni, milyen hihetetlen élmény a család, annak a megtapasztalása, hogyan tud embereket egy életre összetapasztani a szeretet, és milyen különleges és megismételhetetlen a kapcsolat szülő és gyermek között. Mondom ezt egyébként úgy, hogy éppen elolvastam a Kettőnél több gyerek a szülők értelmi képességeinek leépülésével járhat című cikket, és a kisfiam egyórás masszív üvöltése után azon gondolkodom, marad-e még ép agysejtem, ha elhúzódna a dackorszak.