A Huxit Párt nem vicc, hanem fenyegetés

Volner Jánosról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ne bírná az ütéseket. Amíg a Vona-Jobbik – már néppártosodáson túl, de parizerkedésen innen – a 2018-es választás előtti években ott lihegett a Fidesz sarkában, a Fidesz verte, ahol tudta. Miután aztán Volner a Mi Hazánkat megjárva világossá tette, hogy jobboldaliként nem fog segíteni a baloldalnak legyalulni egy jobbos kormányt (óh, micsoda elvtelen pozíció, ellentétben az ellenkezőjével!), ő lett a baloldalon az árulók árulója, a legundorítóbb Orbán-csicska a hárommal Molnár Zsolt és eggyel a Kétfarkú Kutyapárt alatt, s onnantól onnan kapta az ütéseket. Kevesen mondhatják el magukról a magyar politikai ugaron, hogy mindkét orcájuk sebhelyes.

Mert persze a világot csak Fidesz-Nemfidesz dichotómiában látni képes ellenzéki közvélemény a Mi Hazánk után vele kapcsolatban is elkövette azt a kapitális hibát, hogy a Fidesz bábjának nézte. A jobboldalról viszont addig a másodpercig bezárólag számíthat szívességekre bármely kispárt, amíg az a jobboldalnak hasznos.

Az 5,88 – Kelet-Magyarországon még több – százaléknyi oltásellenes, oroszpárti és egyéb szavazót összegyűjtő Mi Hazánk esetében ennek a napnál is világosabban vége van. Volner János számára pedig – aki nem örök időkre, hanem a 2022-es választásra tűzte csak ki céljául a Jobbik alapítónyilatkozatának szent ígéretét, amely „a kommunista utódpárt és a vele összeforrt szélsőséges liberálisok eltávolítása a hatalomból” – az ellenzék-ellenes politizálásnak a választások lezajlását követően szintén vége van. Itt van helyette a Huxit Párt – ami egyébként a Mi Hazánkkal egyetemben nemhogy nem szatellitje senkinek, hanem kifejezetten veszélyt jelent a jobboldal számára.

Nem szabad elfelejteni, hogy Magyarország 2004-es EU-tagságára közel hatszázezer nemleges szavazat érkezett, és hogy Magyarországnak szűken mérve öt, de még nagyon megengedően számolva is csak tíz év jutott az Európai Unió prosperáló korszakából, abból az időből, amikor az Unió erős gazdaságok közösségeként Európa globális súlyának növelésén ügyködött, és az euró volt az egyetlen nagy, merész álma.

Kezdetben az északiak azt mondták, hogy a lusta déliek miatt, aztán a déliek, hogy a kapzsi északiak miatt. A migránsválság óta Nyugaton úgy tudják, hogy a xenofób keletiek miatt, Keleten meg úgy, hogy az önfeladó nyugatiak miatt. 2020 óta néhányaknak eszébe jutott, hogy Orbán és Kaczyński, de február vége óta inkább Orbán miatt – mi viszont úgy tudjuk, hogy because of the Dutch guy.

De abban, hogy gáz van, nagyjából mindenki egyetért. A szimbolika nem is lehetne erősebb: az Európai Unió, amibe a nyugati jólétért léptünk be, most házhoz jön, hogy parancsba adja a hétszáz forintos benzint, s piacok és energiaforrások feladására buzdítson.

Hozzájön mindehhez az a mérhetetlen gyarmattartó pökhendiség, amivel az Európai Unió a tizenkét éve saját modellel kísérletező Magyarországgal bánik, amire kitartó brüsszelezésekkel reagál Budapest. Meg az, hogy a koronavírustól a fegyverszállításon át az olajembargóig minden szakpolitikai kérdésre csak a „döntse el az Unió” nyugatosan csobogó alapelvének mentén felelő ellenzéktől sikítófrászt kapnak a magyar választók.

És akkor megérkezünk 2022-be, amikor könnyen meglehet, hogy az uniós tagság a szankciók nyomán konkrét anyagi lemondással jár majd, amikor Schengen hetedik éve tetszhalott, és amikor szívóznak az uniós forrásokkal. Eközben a teljesen igaztalanul euroszkeptikusnak, ruszofilnak meg árulónak bélyegzett kormány a legjobb européer módjára viselkedik, és

Az Orbán-kormány EU-pártiságát ennél ékesebben semmi nem bizonyítja: egy magára valamit adó román vagy portugál negyedennyire sem maradna úriember, ha hivatalba lépésének pillanatától fogva minden uniós szempontból jelentéktelen belügyéért megrónák, azért a migrációs politikáért ítélnék el, amit később szó nélkül átvesznek, kiutálnák a pártcsaládjából is; és a neki dukáló, kialkudott, piacnyitási kompenzációként a magyar gazdaságba tartozó pénzével meg a vétójával játszanának.

Vannak a jobboldalon is posztmateriális (vagy premateriális?) szavazók, akiket nem érdekel az EU megannyi, a hétköznapokban tetten érhető gyakorlati haszna. Akik csak egy Magyarországra fenekedő ideologikus csődtömeget látnak sodródni a világ nagy tengerén, amit reggelire az Egyesült Államok, vacsorára Kína zabál meg, de még a közel-keleti olaj- és migránsnagyhatalmak is harapnak belőle egy-egy ropogósat, lopva, éjjelente, mikor Allah már nem látja.

Elegen haragszanak Brüsszelre az országban ahhoz, hogy a Huxit Pártot komolyan kelljen venni. Idehaza is, odakint is. Legyen világos: mindkét fél a tűzzel játszik. A Huxit Pártnál semmi nem demonstrálja jobban:

kiegyezés a sörgőzös-pipafüstös francia-német Európa legszebb hagyományai szerint.

Az osztrák határon, Európa többi részével szimbiózisban élő magyarok százezreinek egyikeként én akarom a huxitet a legkevésbé. De ha itt kardcsörtetés lesz, kényszerembargó, vétófosztás meg pénzmegvonás, abból öt százalékos Huxit Párt lesz semmi perc alatt egy tíz százalékos Mi Hazánk mellett – erre pedig senkinek nincs szüksége, aki a haza javát akarja, de a ma egységben erős magyar jobboldalnak a legkevésbé.

Észhez térést, kiegyezést, tenyérbecsapást most! Ide nekünk a dealt végre – akkorát, ami a Holdról is látszik, de Brüsszelből egészen biztosan!