Nehogy azt gondolja bárki, hogy én visszasírom Grósz Károlyt vagy Kádár Jánost

„Szóval a diktatúra jelei a hétköznapokban nem is voltak egy kiskamasz számára érzékelhetők?

Nem, egyáltalán nem. Legalábbis nekem egy vidéki városban, mert például Budapesten, ha, mondjuk, az egyik szülő az egyik minisztériumban dolgozott, akkor biztos, hogy másféle megvilágításban volt mindez. És nehogy azt gondolja bárki, hogy én visszasírom Grósz Károlyt vagy Kádár Jánost, de visszatekintve mégis azt gondolom, hogy emberibb volt az a fajta társadalmi felállás, ami akkor volt. És nem volt jellemző ez a mostani zsíros lojalitás sem, hogy sarokba vagy szorítva, ha nem teszed le valaki mellett a voksod, ha meg leteszed, akkor minden lehetőség adott, hogy érvényesülj te is meg a feleséged is, a gyerekeidet meg külföldi egyetemre járathasd. Mondjuk, eleve miért nem Minszkbe vagy Alma-Atába viszik tanulni a mostani nagyon gazdag politikusok a gyerekeiket? Milyen érdekes, hogy Genfben vagy Amerikában tanul mindegyik. Ezek nagyon ellentmondásos, hazug dolgok. És közben szökdösnek a művészek Oroszországból Nyugat-Európába, meg az összes színházrendezőnk, akiket szeretek, az Nyugat-Európában él vagy dolgozik. Lám, hiába nem akarok, önkéntelenül is belefolyok a közéletbe. De nagyon újra kell gondolnom és építenem magam, hogy mit fogok én csinálni itt a következő nyolc–tíz évben.

Mert esélyesnek látja, hogy az a kiemelt szerep, amiben most sokat forgató, a sokadik HBO-sorozatban szereplő színészként van, az kicsússzon a lába alól?

Semmire nincs garancia. Mindig a következő munkára koncentrálok, hogy az még van, és nem nyammogok – nem is nyammoghatok, mert el vagyok kényeztetve –, de egyáltalán nem biztos, hogy ez így lesz három vagy négy év múlva. Főleg, hogy csak olyanban veszek részt, ami igazán izgat, mert nagyon visszavetne, ha elvállalnék olyat, amiben nem érzem jól magam. Az öt perc után a forgatáson is látszik az arcomon: nem tudok úgy dolgozni, ha nem értek egyet azokkal, akik rendezik, akik írják. Csak azért, mert ennyi és ennyi pénzt kapok érte, nem vállalok el ilyesmit, mert azt gondolom, hogy az olyan lenne, mintha lerugdosnám magam a lépcsőn a pincébe, és aztán újra fel kell megint mindent építenem. Jobb ezt úgy tartani, hogy amit nem érzek hitelesnek, azt nem vállalom el. Így nem is volt eddig nagyon girbe-gurba, vállalhatatlan dolog, amit csináltam, így ötvenéves koromra. Most próbálom azt a koncepciót felépíteni, hogy kevesebbet játsszak színházban, és ha van rá lehetőség, többet forgatni inkább. Bár a Bödőcs-estemet, amit Tibinek köszönhetek, meg Keresztes Tominak, azt nagyon élvezem, és nagyon szívesen fejlesztgetem még a mai napig, pedig most már lassan egy éve játszom.”

Nyitókép: MTI/Mohai Balázs