„»A nagy száraz tél után száraz tavaszunk vagyon, de minden bővséggel mutatja magát. Mi pedig csak hervadunk, mind magunk, mind minden dolgunk. Ahol meghasonlás vagyon, nincsen ott Isten áldása. Hárman, négyen vagyunk, mégis meg nem alkhatunk, mert az a veszett egyenetlenség csak közöttünk marad.«
Mikes Kelemen írta mindezeket 1741 tavaszán. A nagy székely száműzött, aki előbb a még nagyobb száműzöttre, Rákóczi fejedelemre ügyelt Rodostóban, majd – e sorok írásakor – már magányosan várta sorsát. A hazától távolra leginkább pottyanni szokott az ember, akár üldözik, akár önszántából indul hosszú útjára. Egyvalami azonban örök a távollétben: a sóvárgó vágy, hogy az otthonit ízleljük, ahogyan a lepottyant gyümölcsöt is csak felszedi valaki a levelek közül, mielőtt végleg elenyészik.