Gondolatok nagypéntekre

„Gondolatok nagypéntekre

Több, mint harminc esztendővel ezelőtt megálltam a Csobánc tövében. Egy pléh-Krisztus kereszt van ott. Egy fohászra akartam csak megállni. Döbbenetes volt, amit láttam: a pléh-Krisztus fejét átfúrta egy golyó. Célzott lövés. Megható volt ugyanazon a kereszten a kereszten függő Krisztus karjára helyezett, már hervadó virág. Egy fotóm őrzi ezt az élményemet.

Keresztre vele! Feszíttesd meg őt!

Egy feldühödött vagy felhergelt embersereg, jobban mondva csőcselék kiabál így. Inkább egy rablógyilkos szabadon bocsátását kéri az ünnep alkalmából, de Jézus nem kell neki. Kellemetlen. Zavaró. Iktassuk ki az életünkből.

Jézus pedig kigúnyolva, megcsúfolva, lecsupaszítva, megostorozva, megkínozva cipeli a kivégző helyre a keresztet. Beteljesedett! – mondja, ez az ő utolsó szava. Meghal.

»Isten halott! Isten halott is marad! S mi öltük meg őt!« – mondja Nietzsche.

A keresztfán meghalt az ember, a názáreti Jézus. S az ő halála legyőzte a halált.

»Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!« – bíztatják gúnyolódva a haldokló Jézust. De az Isten Fia nem száll le a keresztről. Irántunk való szeretetének, szolidaritásának leírhatatlan mélységét tapasztalhatjuk meg ebben a vállalásban.

Kereszténységünk legmélyebb titkaihoz tartozik, hogy őbenne velünk az Isten. Az az Isten, akinek nem óhajtunk helyet adni az életünkben. Mert kényelmesebb nélküle. Elegendőek vagyunk önmagunknak. Az ember legszörnyűbb tévedései közé tartozik ez a meggyőződés: nincs szükségem az Istenre. Iktassuk ki az életünkből. Nincs helye a modern kori társadalomban.

Jézus mondja, hogy amit a legkisebbek közül egynek is tettetek, velem tettétek. A körülöttünk, a közöttünk élő emberek szolgálatával őt szolgáljuk. De fordítva is igaz: amit az emberek ellen elkövettünk, azt vele szemben követtük el. Ővele szemben, akiben közöttünk az Isten.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindannyian teremtmények és mindannyian testvérek vagyunk. Nagypéntek a halál sötétségéről és az emberi kegyetlenségről szól. Önmagában a reménytelenség napja. De húsvét hajnalával, az üres sír élményével értelmet nyer a szenvedés.

A második világháború borzalmai nyomán fogalmazódott meg a kérdés: Lehet-e beszélni egyáltalán Istenről Auschwitz után? Hol volt az Isten a gyilkolás kegyetlenségei közepette? Ma egy ortodox püspök teszi föl a kérdést: hogyan beszélhetünk kereszténységről a Kijev mellett lévő bucsai mészárlás után? Hogyan engedhette meg ezt az Isten? Hol voltunk, hol vagyunk mi, keresztények?

Bármennyire is kínálkozik a kérdés, hol volt az Isten, mégis sokkal határozottabban kell kérdeznünk: hol volt, hol van az ember?

Amit egynek, bárkinek, nyomorultnak, kiszolgáltatottnak, akárkinek teszünk: vajon emberi módon tesszük-e? Vajon rádöbbenünk-e arra, hogy valamennyien ugyanannak az ember-létnek vagyunk a részesei? Ugyanannak a boldogságra, békére, emberséges életre vágyó emberiségnek vagyunk tagjai. Ki jogosít föl bárkit is arra, hogy gyilkoljon, pusztítson, keresztre feszítsen bárkit is az Isten teremtményei közül?

Ami Jézussal, az emberrel történik, azt emberek tették. S az embertelenség rémtettei végighúzódnak az emberiség történelmén. Ennek vagyunk félve-remegve tanúi ma is. De vajon nem vagyunk-e részesei?

Könnyen áthárítjuk a felelősséget nagyhatalmak vezetőire. Szívesen politikai kérdést formálunk abból, ami nem más, mint az emberség kérdése.

Ember mond ítéletet ember fölött, ember gyalázza meg a másik embert, ember teszi földönfutóvá az asszonyokat, gyermekeket, ember viszi vágóhídra a másik embert…

Ne feledjük: az Isten nem halt meg. Az Isten velünk van a Názáreti Jézusban. Az Isten szabadságot adott mindannyiunknak: ez a szabadság az alapja emberi méltóságunknak. Az Isten az embert képére és hasonlatosságára teremtette, hogy oltalmazója, gondozója legyen ennek a világnak. De a szabadságát az Isten fölé emelő ember szükségképpen elemberteleníti a világot, amelyben úgy gondolja, nincs szükség arra, amit úgy hívunk, hogy Isten. Aki mindnyájunk Teremtője. Akiben mindannyian testvérek vagyunk.

A legújabb kori embertelenség, napjaink háborúskodásai, gyilkolásai közepette nem veszthetjük el a reményünket: bár az embert elpusztítani lehetséges, az Isten fölötte van ennek a gyilkos világnak. S a sírba tett, eltemetett emberség a Lélek erejével új életre támad.

Vissza kell térnünk az Élet Urához. Irgalomért kell könyörögnünk: nem tudják, mit cselekednek. Sokszor magunk sem tudjuk, mit cselekszünk. Uram, irgalmazz!

Ami Jézussal történik nagypénteken, velünk is megtörténhet. Megkínoznak, meggyaláznak, lecsupaszítanak, felszögeznek, kigúnyolnak. Ő vállalja. Vajon én is vállalom? Ő nem menekül el előle. Vajon én képes vagyok nem elmenekülni?

A nagypénteki történet tele van mérhetetlen feszültséggel. Nem nézhetem közömbösen azt, ami vele történik. Mert valamiképpen én magam is részese vagyok. Részben úgy, hogy magam is sodródom a tömeggel. De úgy is, hogy vele együtt magam is részese lehetek ennek a fölfoghatatlan szenvedésnek.

Jézus kereszthalála, sírba tétele rá kell, hogy döbbentsen bennünket: Emberek, emberiség, megállj! Az Isten nem halt meg. Állítsuk meg a háborút a szívünkben, környezetünkben, népeink között, állítsuk meg a gyilkolást mindenütt a világon. S bár az ember Jézus meghalt, – minden ember halandó, – ha Jézus követői vagyunk, akkor megváltozik a világ. Mert az élet erősebb, mint a halál.

»Megszülettünk hirtelen, / egyikünk se kérte.

Kérve kérünk, szép jelen, / meg ne büntess érte.

Kérünk, kurta pillanat, / ne vess tűzre, lángra.

Szép olajfa-lomb alatt / várhassunk halálra.

Hadd teljék az életünk, / mint lehet, szelíden.

Gyolcsban zengjük énekünk, / nem csalános ingben.«

(Devecseri Gábor)”

Nyitókép: Facebook