Kádár népe titokban füvezik, és ezzel elégedett

„Úgy történik meg Magyarországgal a marihuána liberalizálása, ahogy 1989-ben a rendszerváltás: hallgatólagos legalitásban. A magyar társadalom nem tett érte semmit, Istvánffy Andráson, Juhász Péteren és Paizs Miklóson kívül egyetlen állampolgár nem küzdött érte soha, azt se tudta senki, hogy fontos-e ez egyáltalán a magyar embereknek. S ahogy nincs valós támogatottsága és intézményi biztosítéka a demokratikus működésnek, úgy a marihuána kvázilegalitása is csak a napi tapasztalat fényében tény, az állam valójában bármikor megvonhatja a polgároktól, és alkalmazhatja rajtuk az írott jog tilalmát a mindennapi gyakorlat szabadsága felett.

Persze, persze: mindenki jól tudja, hogy a kannabisz fogyasztása nem törvényes Magyarországon, de oly nyíltan, oly szabadon, oly háborítatlanul zajlik mindenfelé, hogy már senki nem várja el az engedélyezését – a féllegalitás társadalmában nagyjából ilyen az, ha valami szabad. 

Budapest fűváros tereit, parkjait és a házibulik zömét pénteken és szombaton este marihuánafüst lepi el, és jelzi: százezrek mondanak nemet az alkohol kultúrájára, hogy békésebb relaxációt válasszanak.

Kannabiszdealert csak az nem talál, aki nem keres, és alig akad olyan dohánybolt, ahol a füvezéshez szükséges alapvetőbb eszközök ne lennének megvásárolhatók.

Most béke van. Látszólag a kecske is betépett, és a kender is megmaradt. Az állam tilt és basáskodik, hiszen ezt tekinti a maga feladatának, s ebben a magyar állampolgárok minden adódó alkalommal meg is erősítik. A fogyasztók az állami kontrolltól szabadon élnek és füveznek, ami a legalapvetőbb joguk. A helyzet törékenységével senki nem hajlandó szembesülni, ahogy azzal sem, hogy mennyire kafkai állapot az, ahol bárkit bármikor elvihetnek azért, amit épp százezrek tesznek háborítatlanul. Ha előállítják füvezésért, sejtheti is, hogy nem azért. Így aztán nincs polgári jogi mozgalom a kannabiszfogyasztás ügye mögött, nincs róla politikai diskurzus, nincsenek se szakmai, se kulturális viták. Ha befordítom, legális, ha kifordítom, illegális – ez a magyar kendergúnya. A társadalom a tudattalanjába száműz egy problémát, és a jelek szerint ez mindenkinek megfelel. Kádár nem bottal ver.

Egyáltalán nem tűnik úgy, mintha az államnak hiányoznának azok a bevételek, amelyek a marihuánakereskedelem nyomán az alvilághoz kerülnek. A közkultúra nem ad mintákat a kannabisz mértékletes fogyasztására vonatkozóan, bárkit az Isten mentsen meg attól, hogy erről a közoktatásban a démonizáláson kívül bármit is mondani merészeljen, és ennek évtizedek múltán meg is látszanak majd a következményei az addikciós statisztikákban. Nincs minőségbiztosítás, nincs fogyasztóvédelem, nincs semmiféle állami jelenlét, az utcán pörgő fű minősége megbízhatatlan, és bizonyos régiókban csak remélhető, hogy nem veszélyes. Így aztán kik jutnak marihuánához a legnehezebben? Azok, akiknek a legnagyobb szüksége volna rá: azok a betegek, akiknek a fájdalmát a világ számos országában ezzel csillapítják, s akik Magyarországon sokszor nem is értesülnek arról, hogy az értelmetlen szenvedésükre természetes és hatásos megoldás létezik.

A kannabisz helyzetét rendezni kell. legalizálni kell – ugyanakkor beszélni kell a veszélyeiről, amelyek amúgy sokkal csekélyebbek, mint a zárjegyes tudatmódosítókkal járó kockázatok.

 Értelmesen kellene végre beszélni a fűről, és befejezni a démonizálását, mert már a szülők se hiszik, nemhogy a gyerekek. A marihuánából nem attól lesz kapudrog, hogy aki egyszer betép, az aztán minden mást is kipróbál, hanem attól, hogy olyanok, akik soha bele se slukkoltak, azt hazudják, hogy pont olyan veszélyes, mint az amfetamin vagy a kokain. A mai fiatalok és középkorúak köszönik szépen, de van épp elég tapasztalatuk a marihuánával, és hát az a helyzet, hogy nem elriasztja, hanem megnyugtatja és inspirálja őket.”

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay