A Molnár Áron noÁr nevű kesztyűbáb

„Az álellenzéki állázadásnak komoly hagyománya van a magyar politikai kultúrában. Gondoljunk csak Bródy Jánosra, aki megtanította Kádár elvtárs igényei szerint motyogva énekelni a »Ha én rózsa volnékot«, és azzal a képzavarral verte át a közönségét, hogy zászlóként akkor lenne boldog, ha kifeszítenék. Miféle lázadás ez? Csak nem az, amit maga a pártvezetés szánt annak a társadalomnak, aki beletörődött, hogy a szolid jólétért cserébe asszisztáljon a prágai tavasz leveréséhez?

A mi korunkban ennek egyik eszköze a Molnár Áron Noir nevű kesztyűbáb.

Semmi más dolga nincs, mint a 444 legbutább kommentelőit kihangosítani, és harsányan, de mindig mélység nélkül összekenni magával az aktuális ellenzéki trendeket. Tudatos vagy tudattalan küldetése, hogy a méltán bukott SzDSz szellemével riogassa a szavazókat mindkét oldalon: míg a kormánypártiaknak lehet mutogatni, hogy íme, ez az ellenzék, az ellenzék hamis, mindig sikertelen önképének is ez a rendszer számára komfortos visszaigazolása.

Jussa nem is marad el: a legtöbb állami támogatást élvező produkciókban főszerepet kap, noha alakításai inkább középszerűek (a Toxikoma Csernus és Szabó Győző miatt volt nézett, nem az őket alakító színészek miatt). Ez az ember nem elsősorban színész, aki egyébként politizál, hanem egy politikai agitátor, akinek a jutalma, hogy olyan léptékű művekben színészkedhet, amikhez a tehetsége nem elég.

Tegnap annyira kínos volt az Öt-ben nézni és hallgatni, hogy nagyon szeretném, ha többször hívnák meg, és semmi egyebet nem tennének, csak hagynák szerepelni. Ez a tartalmatlan ripacskodás, ez a hosszas semmitmondás önmagát leplezi le, és bár amíg van állami támogatás, nem fog visszakerülni porosodni az SzDSz elfeledni kívánt kellékraktárába, mégis, talán a kontraszt feltűnik a nézőnek is: Molnár Áron Noir egy harminc éve rothadó, rég halott szellemi örökséget vonszol magával, a többi szereplő pedig azt, ami nem holnap és nem holnapután, de egy nap valóban rendszerváltást hozhat.”

Nyitókép: YouTube / ATV