Zelenszkij: médiasztárból politikus, politikusból nemzeti hős

„Világszerte megszűnni látszik az a klasszikus értelemben vett politika, amely ideológiák és társadalmi csoportok vetélkedését jelenti a hatalomért vagy legalább valamennyi befolyásért.

A közösségek fontos ügyeit illető diskurzus helyett ma már leginkább nagyszabású show-műsor és marketingügynökségek nagyüzemi tetszésvadászata zajlik, miközben a mohó elit mértéktelen étvággyal rabolja le a közjavakat, fosztja ki a közembereket és számolja fel a közerkölcsöt. A huszonegyedik századi politika főmérnöke a PR-szakember, aki a posztmodern politikus archetípusaival, showmanekkel és realityhősökkel kereskedik.

A huszonegyedik századi választók tömegmozgalmak és vezérlő ideológiák helyett ma már hősöket igényelnek, akik mézédes történeteket mesélnek nekik arról, hogy ők a jóságosak, amazok meg a gonoszak, úgyhogy ha ők győznek, egy csodálatos világot építenek, de ha amazok győznek, akkor kő kövön nem marad. A nyugati politika valamennyi erőforrását és hitelét ezekbe a kollektív tudattalan mintázataira és hamisan interpretált történelmi emlékezetre épülő mitikus hőskölteményekbe helyezte, s nem volt hajlandó döntéseket hozni, mert nem volt kedve szembenézni a kor kihívásaival. Miután Vlagyimir Putyin azt látta, hogy Európa érzéketlen és impotens, ha gyors és erőteljes választ kell adnia akár a klímakrízisre, akár az amerikai technológiai szektor pusztító üzletpolitikájára, akár a migráció képezte válságra, akár az Afrikában zajló polgárháborúk kihívására, észszerűen kalkulált azzal, hogy egykori érdekszférájának helyreállítása nem ütközik majd nagyobb ellenállásba.

Nem így esett: valami olyasmi akadt Putyin torkán, amivel harctéren még nem került szembe. Kiderült, hogy mégiscsak jól és nagyon átélhetően lehet szórakozni a zsidó komikuson, aki a fütykösével zongorázik,aki legkevésbé sem államfői emelkedettséggel s még csak nem is a maga politikai-politikusi képességei nyomán lett a szabadságharcos Ukrajna elnöke.

Volodimir Zelenszkij azért került hatalomra, mert egyszerre tud egy olyan realityélményt szállítani, amelyben ő a becsületes, jó szándékú kisember, aki bátran szembeszáll a kapzsi és önkényes elittel, aki tűzön-vízen át, megalkuvás nélkül hajszolja a maga igazát – és egyszerre gyárt le egy sohasem volt show-műsort, tüzeli fel, szórakoztatja el, ragadja magával és formálja meg a közönségét, amely egyben a választók tömege. Ebben áll a jelenség bizarr újdonsága: a szórakoztatóipar rohammal beveszi a politikát.

Az államférfiak helyébe lépő posztmodern reklámarc showman vagy realityhős. Barack Obama elsőrangú showman volt, aki fellépéseivel, dumáival és gesztusaival tömegeket szórakoztatott, s aki képességeit tekintve akár egy late night show házigazdája is lehetett volna, míg Donald Trump minden igényt kielégítően hozta az azonosulást vagy elkülönbözést kikényszerítő közéleti realityhős figuráját. Hillary Clinton a megcsalt asszony hálás szerepében számított az amerikaiak szolidaritására, míg Joe Biden a jó szándékú és bölcs nagyapa alakjában őrködik a béke felett – többet hoztak ki reality-alakmásaikból, mint bárki a demokrata párti politikusok közül. Volodimir Zelenszkijnek egy showman szerepében működő és egy realityhős szerepében működő médiaperszónája is van: show-műsorok láncolatán át írja meg a huszonegyedik század eddig legátélhetőbb, ténylegesen vérre menő realitycselekményét. Nagyon sok fegyver került a villába – minden néző erről álmodott. 

A villa Kijev, ostromlója Putyin, védője Zelenszkij, és az élmény ellenállhatatlan. Vlagyimir Putyint nem pusztán az ukrán nemzeti identitás felgerjedése érte meglepetésként, de legalább ennyire az, hogy a hozzá hasonló modern politikusok szemében komolytalan bohócnak tűnő posztmodern médiaszereplő Volodimir Zelenszkij képes a honvédő harc élére állni, mert lojális hozzá a hadsereg, az állami bürokrácia és az ukránok többsége. A jelenkor embere még a rohamos virtualizálódás félreérthetetlen jeleit tapasztalva is hajlamos alábecsülni a tömegmédia jelentőségét, holott az épp azért vált a hatalom legitimitásának legfőbb forrásává, mert a huszonegyedik században a fokozott ütemben egymásba mosódó tömegtájékoztatás-tömegszórakoztatás élménye immár a legfőbb történelemformáló erő. Volodimir Zelenszkij jól érti ennek a működését, hiszen világ életében ez volt a munkaköre. Nemcsak kiváló arányérzékkel ötvözi a politikus, a kisember és a honvédő harcos alakját abban a médiaperszónában, aki a háború első napja óta mindennap szól a népéhez meg a nemzetközi közvéleményhez, de háborús hisztériából, romantikus hősiességből és felemelő drámából olyan élményt épít a nyugati média segítségével a nemzetközi nyilvánosságnak, amely a máskor érzéketlen európai közvéleményt és nagypolitikát egyaránt elragadja.

A médiapolitikus nagy pillanatai ezek, hisz a média ezúttal nem pusztán a májá fátyla, amely mögé az elit elrejti a közélet kényelmetlen igazságait és zavarba ejtő ellentmondásait, hanem frontvonal, ahol ugyanúgy meg kell ütközni Vlagyimir Putyin erőivel, mint a közösségi média kommentmezőiben és Harkov utcáin. Zelenszkij fölényesen győzött ezen a fronton – olyannyira, hogy most már az a kérdés, mennyire szabad győznie. Az elszabadult mémet és az ahhoz tartozó élményt jelenleg helytállónak és jogosnak tartom – de a mediatizált térben könnyedén eljön az a pillanat, amikor a valóság ingája átleng az igazság felfüggesztési pontja alatt, amikor a háborús pszichózis már nem Ukrajna önvédelmét, hanem az oroszok iránti gyűlöletet, a háború vérgőzös szellemét, a bosszú és a megsemmisítés igényét képezi.

Amikor magasra csapnak a lángok Ukrajna felett, érdemes felidézni Winston Churchill intelmét: »Háborúban elszántság, vereségben dac, győzelemben nagylelkűség, békében jóindulat.« A médiaélmény attól működik, hogy totális: a mindent elsöprő hatás nyomán a közönségben nem maradnak kétségek – pedig a kétségek hasznosak. Az értelmiség szerepe nem az, hogy az élménnyel sodródjék, hanem hogy a valóság és az igazság együttállásából következő katarzist keresse – azt, amely a szórakoztatóipar, a közélet és a háború logikájával bizony szemben áll. Egyedül ez a katarzis józanítja ki és nemesíti meg az embert. Márpedig ez a katarzis soha nem tartozik sem a show, sem a politika, sem az ölés és öletés médiaélményéhez – a show, a politika meg az ölés és öletés megítélésének kell ehhez a katarzishoz tartoznia.”

Nyitókép: Ukrán elnöki hivatal /  Anadolu Agency / AFP