Lakáj, lakájabb, leglakájabb

„A magyar nyelvben a lakájnak nincsenek fokozatai. Nyelvtanilag nincs olyan, hogy lakáj, lakájabb, leglakájabb. A valóságban mégis léteznek a hatalom elvtelen, erkölcstelen kiszolgálásának fokozatai.

A nyolcvanas években – néhány kivételtől eltekintve – az MSZMP Agit-Prop osztályáról irányított média munkatársai már érezhetően kevés meggyőződéssel követték a pártközpontból érkező utasításokat, és többségben voltak azok az újságírók, akik folyamatosan próbálták autonómiájuk határait feszegetni, saját véleményüket a sorok között elrejtve közölni.

Korábban, a hetvenes években, az efféle autonómia-törekvéseknek kevés nyomát érzékelhettük, a párt utasításainak túllihegése azonban már akkor is csak elvétve volt jellemző a tájékoztatásra.

Az az újságírói magatartás, ami a mai kormánypárti médiában általános, nevezetesen, hogy nem egyszerűen csak teljesítik a kötelező penzumot, hanem tökéletesen feladva autonómiájukat, szolgaian és ész nélkül lihegve visszhangozzák a központi pártutasítást, az ötvenes évek sajtójára volt jellemző.”