Mikor a háború miatt orosz műveket, alkotókat, előadókat, szellemi nagyságokat, sportolókat tiltanak le, tiltanak ki, zárójeleznek, akkor saját magát heréli ki a fényességes Nyugat.
A romániai kommunista diktatúrában a rengeteg propaganda-irodalom (pl. Timur és csapata) mellé/közé valahogy befért Tolsztoj és Dosztojevszkij is. Mivel annak idején nem volt még internet, a tévében sem volt mit nézni, mert az, hogy Ceausescu gyárakat látogat, nem tűnt túl izgalmas sorozatnak – hát olvastunk. Olvastunk még áramszünet alatt is, olvastunk vacogva, mert a fűtés, bizony akadozott, hetente legfeljebb kétszer volt melegvíz. Nem háború volt, csak diktatúra a jegyre adott kenyérrel, végtelen sorokkal, nélkülözésekkel, nehéz hallgatásokkal stb.
Túléltük. Meggyőződésem szerint azért, mert volt anyanyelvi kultúra, megtartott.
Nagyon leegyszerűsítve: azért, mert olvashattunk.
Szóval hamarabb olvastam Dosztojevszkijt, mint Thomas Mannt, akit pedig fehérek között európaiként rajongott már József Attila is. Később, a szép új világban, a kilencvenes évek második felében rendesen hajtóvadászatot kellett szerveznem Venyegyikt Jerofejev Moszkva-Petuszki c. remekéért. Megérte.
Számomra – mint ahogyan a fél világ számára – Tarkovszkij Sztalkere volt a film. És nem tudom, műveltnek számíthat-e bárki a nyugati kultúrában (!), aki Csajkovszkijról/-tól nem hallott.
Mindezek közhelyek, de a lényeg éppen ez: az orosz kultúra az európai, vagy a tágabb értelemben vett nyugati kultúra része. Az orosz alkotók, előadók, tudósok, szellemi nagyságok nélkül nem lehetünk önazonosak.
Ne várjunk tőlük elhatárolódást – a nyugati kultúra számtalan remeke született a fronton, és az alkotók nem mindig vöröskeresztesként mentek oda.
Ráadásul a kollektív bűnösség elve ilymértékű érvényesítésének talán nem kellene ennyire lelkesen tapsolni, kedves haladárok – ez olyan bumeráng, ami általában visszaüt. Csak emlékezzünk vissza a XX. századra, nem volt olyan régen: mind a nácik, mind a kommunisták előszeretettel alkalmazták.
Ahogyan nem tudtam egyenlőségjelet tenni Gheorghe Funar és Mircea Cărtărescu közé, úgy most sem lehet érdekes egyetlen orosz alkotó vagy előadó esetében sem, hogy Putyin éppen mit csinál. (És ez fordítva is igaz: Amanda Gorman, sajnos, attól nem lett jobb költőnő, mert Joe Biden beiktatásán szavalt.)
Szóval: ne öntsük ki fürdővízzel együtt a gyermeket. Olvassunk, hallgassunk, nézzünk oroszokat. Amíg még olvashatunk.
Valami ilyesmit ír József Attila is fentebb megidézett versében:
„Most temettük el szegény Kosztolányit / s az emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol – / meddig lesz hely, hol fölolvashatol?… / Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők – szabadok, kedvesek / – s mind ember, mert az egyre kevesebb…”
Vállalj szolidaritást az ukránokkal – de ne tagadd meg az oroszokat, sőt, állj ki mellettük. Mindketten a mieink. Európaiak.
Nyitókép: Földházi Árpád
Bemutatták a július 1-jén megalakult Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (MNMKK) átfogó fejlesztési stratégiáját. A Legelőből hazát címet kapott vízió lényege, hogy a magyar társadalom minél nagyobb rétegét tudják aktív kultúrafogyasztásra ösztönözni.
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Az ünnepekre fogalmazott meg ajánlásokat a színésznő.
Élesen bírálta a német kormánykoalíciót a volt osztrák kancellár. Nem kímélte a migrációs politikájukat sem.
„Mélyen hiszek abban a csapatban, abban a szűk csapatban, aki körülveszi a miniszterelnököt.”
Nos, akkor tisztázzuk, hogy mi eladó, és mi nem az.
Az Unian arról számolt be, hogy Zaporizzsja elkezdett felkészülni az ellenséges támadásra.
A 11 éves gyerek gyilkosa nem büntethető, mivel a huszonnégy éve elkövetett bűncselekmény idején még fiatalkorú volt, így a büntethetősége tizenöt év után elévült.
