Moszkva már hisz a könnyeknek?

„A Közép-Európát is érzékenyen befolyásoló ukrán(-amerikai)–orosz konfliktus nem hogy lecsillapodni látszik, de inkább fokozódik. Mert való igaz, Oroszország az elmúlt 170 év alatt egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy egy másik országgal háborúzzon, ha attól geopolitikai előnyöket remélhetett. Kétségtelen, hogy az oroszok Nagy Katalin óta expanzív politikát folytattak, azonban még sem lehet figyelmen kívül hagyni az 1990-es nagy összeomlást, amely olyan gyors és váratlan volt, hogy arra senki nem volt felkészülve. Sokan úgy vélték a magyar történészek közül is, hogy a szovjet birodalom még évszázadokig fennmarad. Csak ha az orosz történelmet figyelmesen vizsgáljuk, és gondolunk az 1917-es katonai összeomlásra, vagy 1855-re a szevasztopoli vereségre, akkor érzékelhetjük, hogy bizony az oroszok sem legyőzhetetlenek.

Putyin – úgy tűnik ­– észben tartja a történelmi tanulságokat. Érdemes ebben a vonatkozásban Szolzsenyicin gondolatait idézni, még a szovjet korszakból: »nem a győzelmes háborúk hoznak áldást, hanem a vereséggel végződők. Győzelemre a kormányoknak van szükségük, vereségekre a nemzetnek. Győzelem után újabb győzelemre támad étvágy, vereség után szabadságra – s ezt rendesen ki is harcolja a nép. Úgy kellenek a vereségek a népnek, ahogy a bajok és szenvedések az egyes embernek: arra késztetnek, hogy elmélyüljünk lelki életünkben, keressük a szellem magaslatait.«

Történelmi távlattal figyelve az ukrán-orosz konfliktust, jól látszik, hogy ameddig az angolszász erők számára Németország jelentette a fő veszélyforrást, a fő riválist, addig az oroszokkal keresték a szövetséget. Most viszont, hogy a német politika kezelhető, és pórázon tartott bürokraták gyülekezetévé vált, Moszkva lett a fő ellenség, amelyet legyőzni ugyan nem lehet, térdre kényszeríteni sem nagyon, ezért el kell szigetelni Európától egy újabb hidegháborúval, kissé keletebbre tolva az új, és egyre kevésbé virtuális vasfüggönyt.”

Fotó: Alexander NEMENOV / AFP