Huncut pici gazember

„Vegyük szemügyre azt a ténycsomót, amelynek kibogozását az alábbiakban megkíséreljük. A kommunistáktól a fasisztákig terjedő ellenzék muszájból államfőt jelöl, miközben mindenki pontosan tudja, hogy az illető egyelőre nem lesz államfő. A szokásos castingolás ezúttal meglepő módon nem hónapokig, mindössze néhány hétig húzódik, és láss csodát, végül nem az SZDSZ lelkiatyja, Iványi Gábor, hanem a pompás Róna Péter lesz a jelölt. Hogy kinek a jelöltje pontosan, azt most hagyjuk, valakié, valahol, valamiért, maradjunk ennyiben.

Ekkor a nem különben pompás, már-már remek Király Júlia is felbukkan nekünk hosszú lejáratú kölcsön alakjában, majd beleharsog a produkcióba. Ezt a fejleményt a baloldali összhangzattan hiányában mindössze bátortalan szólóként értékelhetnénk. Csakhogy odaát a szóló nem pusztán egyéni szín a közös muzsikálásban, ők olyan zenekart alkotnak, amelyben mindannyian maguk farigcsálta szólókat játszanak egy időben. Lehetnek ezek mulatságos vagy kőprofi megszólalások, ahogyan azonban az egész összeáll a hallgató előtt, valójában őskáosz, idomtalan diszharmónia, vérbeli macskazene.

Király Júlia tehát – ismétlés a tudás anyja – a saját szólóját legott felvezeti, huncut pici gazembernek nevezi Róna Pétert, majd elegánsan továbblép a pódiumról. Az ember hüledezve nézi, ahogyan ezek sorra felpakolják cókmókjukat, elhagyják a koncerttermet a maguk külön bejáratú hülyeségeivel. Kivonulnak egyenként, emelt fővel és önérzetesen, mint valami vörös búcsúszimfóniából. A teremben pedig maradnak az egymásra szórt sértések, a sérelmek, a bosszú, az áporodott levegő. Ha pedig úgy alakul, április 4-én a kérdések kérdése: hogyan veszítettünk ismét?”

Nyitókép: MTI / Magócsi Márton