Írástudók károgása

„Jó pár évet töltöttem külföldön, egy dolog azonban soha nem jutott eszembe: hogy 1200 kilométer távolságból osszam haza az észt az aktuális magyarországi közhangulattal kapcsolatban. Talán azért se, mert mifelénk (bezárkózó, múltba révedő náciknál) az úgy volt, hogy ha kimentünk külföldre, akkor kimentünk rendesen: munka, szórakozás, közösségépítés, közélet, orvoshoz menés – ezeket mind ideiglenes állomáshelyünkön abszolváltuk, hiszen oda költöztünk, ott éltünk.

Nem így a nyitott, liberális írástudó.

Ő fanfárok kíséretében elmenekül a Zorbán elől oda, ahol salsicciából van a kerítés, majd nagyjából két-három hét múlva már landol is újra Ferihegyen: hol oltásért röppen haza, hol pénzt keresni, hol a fogkövet levetetni, de a legprofibb elmenekülők még színházba is kizárólag Pestre járnak.

Amikor aztán az Elűzött Entellektüel ismét visszatér választott új hazájába, épp csak szusszan egyet, majd odagörnyed laptopja elé a kies Umbria festői városában (vagy Lyonban, esetleg Berlinben vagy Hollandiában, mikor épp melyik megmondóember a napos), és nekilát keservesen panaszkodni. Hogy Magyarország mennyire iszonyúan el van rontva. Hogy az az ország gyakorlatilag menthetetlen; konkrétan nincs ott ember, akiben pislákolna még némi életkedv.

Mivel mindezt magyar nyelven kommunikálja az ügyeletes észosztó, sejthetjük, hogy nekünk, Magyarországon élő kis tudatlanoknak szól az üzenet. Kérdés, mi célból. Hiszen ha igaza van, azaz totálisan fásult és kiábrándult mindenki, akkor pont nem hiányzik, hogy a távolból is olyan mondatokkal bombázzák a nyomorultat, amelyek még inkább lehozzák az életről. Akkor már szerencsésebbek a főzőcskézős posztok, melyekben ugyanazon írástudó azt mutatja be nekünk, szélsőségesen elszegényedett bugrisoknak, hogy pontosan miként is kell tölteni a friss tintahalat, vagy mi a teendő a lótuszgyökérrel, ha szembejön (spoiler: fülöp-szigeteki pálmalekvárt kell elővenni hozzá a spájzból).”

Nyitókép: Kaori Ando / Image Source / AFP. Illusztráció.