Magyarországnak – mint minden országnak – nagy szüksége volna konstruktív ellenzékre.
„Magyarországnak – mint minden országnak – nagy szüksége volna konstruktív ellenzékre. Voltak erre elszigetelt kísérletek, lózungnak megmaradt nyilatkozatok, ám a mindennapi tapasztalat folyamatosan azt mutatja, hogy erre nem volt és egy darabig nem is lesz esély.
Mit jelent ez? Egyszerűen: barbarizmust. De finoman fogalmazva is: az együttműködés teljes hiányát. Vagyis a magyar társadalom az úgynevezett rendszerváltás óta egy pillanatig sem járt az együttműködő nemzet útján. Miért?
1989 előtt pár évvel már sarjadzott az úgynevezett demokratikus ellenzék, amelynek köszönhetően sokan kezdtünk hinni a liberalizmusban. Annyira, hogy azt hittük, a liberális hozzáállás ellenzékben is liberális, együttműködő lehet. Tamás Gáspár Miklóstól akkor még azt tanultuk, a klasszikus liberális gondolkodó akár jobboldali konzervatív is lehet.
Nagyon hamar kiderült, hogy Magyarországon ez nem így van. Hirtelen az addigi demokratikus ellenzékkel együtt liberálisok lettek mindazok, akik az előző rendszert működtették. Az első kormány demokrata lehetett, liberális viszont nem. A második kormány ideje alatt kezdett igazán kirajzolódni, mit is jelent valójában, kiknek a birtoka a liberalizmus. Akiknek ez nem tetszett, azok lassan kialakítottak egy évtizedek óta nem látott jobboldali szövetséget. Aztán ők lettek a harmadik kormány. Ettől kezdve tapintható a magyar politikában a gyilkos gyűlölet.”