Majd kinövik

„Így cidáztatnám oda-vissza a Dórikát, dikk!” – mondta fennhangon az Egyik, közben lefelé fordított tenyerét fel-le mozgatta az ágyéka felett egy képzeletbeli fejet irányítva. Aztán további részleteket ismerhettünk meg a Dórikával kapcsolatos szándékait illetőleg, zömmel olyanokat, amelyekre a legkevésbé sem voltunk kíváncsiak. A Másik egyszerre tartotta kínosnak és viccesnek a szituációt, vöröslő fejjel röhögött társa poénjain.

a legtöbben igyekeztek félrenézni, telefonba, újságba, könyvbe mélyedni.

Ügyesen kimért inzultus volt, meg kell hagyni: egy ismeretlen lányról ocsmányságokat kiabálni. Az ember érzi, hogy minden idegszálát tépi, minden erkölcsi és etikai érzését sérti, mégsem konkrét támadás, mégsem valamelyikünk homlokzata ellen irányul. Hanem mindannyiunké ellen: a társadalomé ellen. A kispolgároké ellen (a nagyok nem járnak az ötvenes villamossal), a szabály- és normakövetőké ellen. Azok ellen, akik jegyet, bérletet vesznek, ha utaznak, kifizetik a boltban vett szalámit, megállnak a piros lámpánál, most pedig lélekben karácsonyra készülnek, akár pánikban visszaszámlálva, akár többé-kevésbé ünnepi hangulatban, és legfőképpen nem kiabálnak Dórika testnyílásairól a villamoson.

A két srácnál egy csomag volt, ajándékpapírban. Kissé gyűröttben – nem először használhatták, vagy ügyetlenül csomagolhatták bele a tartalmát –, de karácsonyiban. Valakinek vihették, már-már majdnem úgy, mintha kispolgárok lettek volna ők maguk is, tisztességes, vagy annak mondott neveléssel. Sőt, amikor felszálltak és leültek – az egyik velem szemben, a másik egy másik üléssorba, átellenesen – az Egyik hellyel kínálta az időseket, nőket, mintha ő is része kívánna lenni ennek az egésznek. Ekkor tűnt fel nekem a két siheder, s még holmi heveny jóérzés is hatalmába kerített, amikor kinéztem rájuk a kezemben tartott újság mögül. A szemben ülő Másik félszeg vigyora fogadott, amelyre elismerőnek szánt biccentéssel reagáltam.

Úgynevezett pozitív visszacsatolás. Sőt, még két szóval meg is dicsértem az Egyiket, mondván, ez nagyon rendes dolog volt. Itt szabadult el a pokol. Az Egyik nem akart rendes lenni.

Az Egyik nem kér a zakós harmincas-társadalomtagja dicséretéből, hiszen ez ellen határozza meg önmagát. Ha egyedül van, talán minden máshogy alakul, talán még jól fogadja, talán még annak is veszi, ami, nem pedig leereszkedő buksisimogatásnak. 

Így, jó néhány év távlatából óhatatlanul is beugrik az a kép, úgy nagyjából hetedikből, amikor valamelyik értelmetlen összecsődítésünknél, ahol rendszerint lecseszték azokat, akik rágót ragasztottak a tanári asztal aljára, meg eltörték az osztályfőnök vázáját, előhívtak egy másik osztálybeli, amolyan tipikus jófiút, és nyilvánosan megtapsoltatták velünk, hogy milyen derék, mindig segít a takarító néninek; emlékszem a pandémiaként végigsöprő röhögésre és a farkasvigyorokra, a srácnak onnantól kezdve vége volt.

Egyik sem volt egyedül, hanem ott volt a Másik. Egyik pedig férfi volt, bandavezér volt, raj volt, és ezt a státuszát egy percre sem adta volna fel a többségi társadalom számára alamizsnadicséretéért. Az ellen védekezni, tiltakozni, s legfőképpen elhatárolódni kell a lehető legnyilvánvalóbb módokon, azonnal. Ezért inkább jó hangosan elmesélte, milyen elképzelései vannak Dórikát illetőleg, mintegy másfél megállón keresztül.

„Te mennyire hülye vagy, geci!” – hallottam még a Másik szégyenkezve elismerő röhögését, amikor aztán lecsattogtak a villamosról.

Majd kinövik.