Európa vezetői azonban még nem ismerték fel a problémát, amely saját sorsukat is rövid távon katasztrófába vezetheti. A romlás okait ugyanis nem tartják problémának, hanem ideológiailag kívánatos célként tekintenek rá. A nemzeti minimumok Európa gyakorlatilag minden országában megszűntek. A saját kultúrával rendelkező szuverén nemzetállamokban gondolkodó pártok néhány közép-európai országot kivéve kisebbségbe, sok esetben marginalizált helyzetbe szorultak. A szavazókat pedig a korábban markánsan jobboldali és keresztény pártok pár év alatt lezajló, balra és liberális irányba való lopakodása vitte át a globalista oldalra.
A CDU–CSU például Németországban ma sokkal progresszívebb, mint a Zöldek húsz évvel ezelőtt. A németek nem vették észre, hogy a németségük közössége (bármit is jelentsen ez), a közös kultúra tartja össze Németországot, nem pedig a jogrendszer, a fékek és ellensúlyok kiüresedett rendszere vagy a liberális ideológia.
Mindeközben a német elitek birodalmat akarnak építeni. Ugyan az egykori Németország már nem német ország többé, saját maga által elismerten sem az, de azért a németség legrosszabb tulajdonságait sikeresen megőrizték. A németek minden, hétköznapi szinten is érzékelhető bajuk ellenére még mindig felsőbbrendűnek érzik magukat. Mindig is ez volt a legnagyobb vigaszuk, és jól látható, hogy semmi más nem is maradt meg nekik a régi Németországból.”