Ám mára gazdasági, katonai, technológiai potenciálját olyan mértékben hagyta leromlani a földrész, hogy célponttá vált, az Egyesült Államok, Kína és még Oroszország is azt gondolhatja, hogy rizikómentesen, pusztán gazdasági és politikai eszközökkel és némi titkosszolgálati spéttel átveheti a boltot. Vagy legalábbis akkora befolyást szerezhet, hogy Európa kirablása, lelakása csöndben végbemehet, és az itt élő emberek (mert nemzetek már nem nagyon vannak) csöndben belenyugszanak a sorsukba.
Európa vezetői azonban még nem ismerték fel a problémát, amely saját sorsukat is rövid távon katasztrófába vezetheti. A romlás okait ugyanis nem tartják problémának, hanem ideológiailag kívánatos célként tekintenek rá. A nemzeti minimumok Európa gyakorlatilag minden országában megszűntek. A saját kultúrával rendelkező szuverén nemzetállamokban gondolkodó pártok néhány közép-európai országot kivéve kisebbségbe, sok esetben marginalizált helyzetbe szorultak. A szavazókat pedig a korábban markánsan jobboldali és keresztény pártok pár év alatt lezajló, balra és liberális irányba való lopakodása vitte át a globalista oldalra.
A CDU–CSU például Németországban ma sokkal progresszívebb, mint a Zöldek húsz évvel ezelőtt. A németek nem vették észre, hogy a németségük közössége (bármit is jelentsen ez), a közös kultúra tartja össze Németországot, nem pedig a jogrendszer, a fékek és ellensúlyok kiüresedett rendszere vagy a liberális ideológia.