Hiszel a varázslatban?
Hiszel az igazi varázslatban? Abban, amelyik nem a külsőségekben lakozik, hanem a szívekben? A Fővárosi Nagycirkusz karácsonyi műsora erre a kérdésre próbál látványos választ adni, inkább több, mint kevesebb sikerrel.
Boldogult úrfi koromban sok mindenen mentem keresztül.
„Boldogult úrfi koromban sok mindenen mentem keresztül. Végső soron én nem is tehettem ezekről az eseményekről, csak úgy megtörténtek velem, most azonban már úgy ítélem meg – némi átgondolás után –, hogy azért én magam is tehetek róluk. Sőt. A karácsonyfa-beszerzésre irányuló erőfeszítés ábrázolásával megpróbálok rávilágítani ezen körülményekre. Most felidéznék egy – tán jellemző – esetet, amelyben, mint cseppben a tenger, visszatükröződik minden.
Karácsonyfára volt szükségünk, lévén a karácsony közeledett. Ketten maradtunk a lakásban, mert nekem vizsgáznom kellett és nem volt értelme hazamenni K.-ba. Na meg egy vasam sem volt a hazamenetelre. E sürgős és roppant igény kielégítésére úgy láttuk jónak, hogy az egyetem botanikus kertjére szorulunk, annál is inkább, mert ott megítélésünk szerint nagy számban voltak fellelhetők ilyen örökzöldek, valamint a megszerzésük is könnyűnek tűnt. Átugorjuk a kerítést és kész, már bent is vagyunk, kivágjuk a megítélésünk szerinti megfelelő fát és angolosan távozunk. Volt azonban néhány nehézség is, amivel nem számoltunk.
Az első az volt, hogy R. barátunk térdét megoperálták és gipszet helyeztek fel neki – mint mondta, »a méhemig« bebetonozták. Azokban az időkben még nem az elegáns csavarozás volt a megoldás, hanem tövig begipszelték a pácienst. Ami kissé nehézzé tette a kerítés abszolválását, miután az arborétum el volt kerítve némi vasráccsal. Így aztán felakadt a vasrácsra és ott fityegett fejjel lefelé, kissé fordított állapotban – természetesen mindez igen nagy hangeffektusokkal is járt, ami nem tett jót az ügy titkosságának, de nem volt probléma, mert őr, az nem volt látható. Miután leakasztottuk az áldozatot, nekiállhattuk a projektnek magának. Kinéztünk egy megfelelőnek tűnő fát és kivágtuk, életlen késsel, ami nehézzé tette a műveletet, de csak ilyen volt otthon. Haza is szállítottuk – R. barátunk szerencsére kihagyta a kerítésre történő felakadást –, úgyhogy ez ezúttal simán ment.
Zárójel. Volt egy ember, akit R. különösen gyűlölt. Az egyetemi lap főszerkesztője volt az illető, és púpos is volt mindezek mellett. R. gyűlölete onnan származott, hogy véleménye szerint az illető besúgó volt, és mint ilyen, magát R.-t is föladta, amiért ő magyarázkodni kényszerült. Ezt nem felejtette el neki, és amikor úgy ítélte meg, hogy – a gipsz miatt – maga is mozgássérült, így fordult az illetőhöz: »Gyere, te görény, most már megverhetlek, mert én is nyomorék vagyok!« Ebből is látszott, hogy R. nem volt egy egyszerű eset. Zárójel bezárva.
Volt egy tervünk a fa feldíszítésre.”