„Visszatérve az igazgatói ciklusára, emlékezhetünk arra, hogy tíz évvel ezelőtt viták és tiltakozások is kísérték a kinevezését, aztán ez az éles hang elcsitult az Újszínház körül. Sőt, mintha az elmúlt időszakban túl nagy csend is lenne körülötte.
Tíz évvel ezelőtt sem volt semmi értelmük a vádaknak, szemenszedett hazugság volt minden egyes, amit ellenem fölhoztak. Például az – Heller Ágnes mondta –, hogy barnaingeseket fogok masíroztatni az Andrássy úton. Ez micsoda baromság? Már elnézést. Azon kívül fel volt festve az aszfaltra ilyen, hogy ne tipord el! Ez volt. Épeszű ember ilyet nem csinál. Mind pszichés zavarral küszködő emberek, akik ellenem ezt generálták és akik eszközei voltak azoknak, akik ellenem ezt generálták. Azt kell hogy mondjam, a mai napig sem szűnt ez meg. A csend nem azt jelenti, hogy a mélyben nem lappanganak dolgok. Parázslik, parázslik.
Ezzel találkozik nap, mint nap?
Nem nap, mint nap, de találkozom. Az ember érez mindent, mert a jó Isten megáldotta szemmel, füllel, bőrrel, orral, szájjal, egyéb érzékkel, mindennel tisztában van, néha olyanokkal is, amiket el sem akar hinni. Az Újszínházban is ugyanúgy leképeződik a harc, mint az országos szinten, soha nem értettem meg, hogy miért kell magyarnak magyar ellen küzdeni, semmi értelme nincs. Valószínű, hogy rosszul oktatják a történelmet, mert ha jól oktatnák, akkor minden történelmet tanuló srác meg lány tisztában lenne azzal, hogy nekünk tilos egymás ellen harcolni. Egyrészt kevesen vagyunk, másrészt fogyunk, mindenféle kormányzati intézkedés ellenére is, és ez észre kell hogy térítsen bennünket. Egy Magyarország létezik, nem kettő.
Ez a kettéosztottság mégis megvan, a színházi életben is.
Butaságnak tartom.
Két színházi társaság van.
Igen, butaságnak tartom. És mindig konfliktusokat generál ez. Volt egy rendszerváltozás, ha jól emlékszem, 1990-nel kezdődően, de nem érzem a budapesti színházi életben a változást, és nemcsak ott, nagyon sok helyen sem érzem. Sajnos, nem volt igazán szerencsés a kulturális életben a rendszerváltozás.