A Mikulás utolsó útja

"Sajnos nincs semmi új a nap alatt, az én gyermekkoromban a kommunisták miatt télapónak kellett hívni a Mikulást, mondjuk betiltani még ők sem merték!" Szittya hazudik, mintha könyvből olvasná, elég fellapozni a korabeli lapokat (Arcanum), azokból kiderül, hogy bárki nyugodtan használhatta a Mikulás megnevezést. (Csak egy példa: Pajtás újság, 1953. 12. 02. Mikulás című háromnegyed oldalas történet, igen, a legmélyebb kommunista diktatúra idején). Az viszont igaz, hogy akkoriban bárki használhatta a Mikulás helyett a Télapó megnevezést.

Ez is meghülyült.

Orbán Viktor, egyházi szóvivő. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Orbánt a papjai irányítják, lényegében ő csak egy szóvivő, és az is látszik rajta, hogy nem is érti teljesen, hogy mi történik. Orbán Viktor főpapja Németh Sándor.

Szalmaszál Még pediglen az utolsó fajta. Hallgatom az embereket, olvasom a híreket, próbálok nézni legalább öt percet egy filmből, de nem megy. Nem értem a teketóriát, mely az egyedek között zajlik. Mintha egymáshoz beszélnének, de értelmetlenek a szavak. Mintha semminek sem lenne értelme már, élettapasztalatunk romjai olvadt viaszként csorognak le rólunk, hiába kapcsolgatunk a remény elnevezésű és gyártási számú posztolt tartalmak között valamiféle tákolt távirányítóval. Egy minapi eset szerint, Tomi unokám elújságolta, az iskolai szünetben odajött hozzá Ádám, aki visszaeső módozatban szokta macerálni különböző helyzetekben, az udvaron egy kővel is homlokon csapta, s most ajkát lebiggyesztve, nyálát csorgatva nézte Tomi aranyszínű színes ceruzáját, bizonygatta, hogy az neki nagyon tetszik és ő is mennyire szeretne ilyet. Azt is mondta, hogy többet nem fogja bántani. Otthon, a másnapra előkészülő tolltartó ellenőrzésének óráján mamájának feltűnt valami. Nekem is feltűnt – a tolltartó ellenőrzés című project. Egy olyan világban, ahol a 35 fős osztály szülői értekezletén 8 ember teszi tiszteletét, s van olyan gyerek, akit reggel hétkor egyszerűen kitesznek az autóból az iskola elé, úgyis jön majd valaki és beviszi. Általában nem viszi be, a gyerek kint dekkol a hidegben az iskola lépcsőjén. Mamának, papának dolga van, lássa el magát az a büdös kölök. Szóval lányom kinyitotta Tomi tolltartóját és két aranyszínű ceruzát talált benne. - Hát ez minek itt? – tevődött fel a díjnyertes kérdés. - Viszem Ádámnak. Megsajnáltam. A múlt századból előtekergő romantikus érzések gyúltak bennem, eh, be jólelkű ez a gyerek. Anyukája azonban más véleményen volt. - Nem viszed be. Nem adsz neki semmit. Mert micsoda dolog az, hogy normálisan fog viselkedni, de csak abban az esetben, ha kap valamilyen ajándékot? Nem. A normalitásért nem jár ajándék. Normálisnak alapállásból kell lenni, tanulja meg és kész. Lehűtve elérzékenyülésemet, igazat adtam neki. Mert olyan világra kell felkészíteni őt, mely már nem nagyszülei világa, fel kell vértezni ebben a globális trutyiban, meg kell harcolni mindenért, tanulja meg, hogy érzelmileg is kifoszthatják, nem jár ajándék aranyceruza azért, mert nem vágja le a fejed, hanem minimum elmegy a francba. Így helyes. Ennek ellenére, állócsillagként él bennem Tomi reagálása: megsajnáltam. Ez egyfajta utolsó szalmaszál, talán még van élet a Földön. Ez nem afféle sajnálat lehetett, mint mikor migránsok ármánnyal sajtolnak ki könyörületet a nézőközönségből, midőn a sínek közé rántva poronytukat (mintha a rendőrök lökték volna oda őket) fotóztatják magukat a krokodilkönnyeket hullajtó nemzetközi független szabad fotósgárdával, cigifüstöt fújnak a gyerekek szemébe hogy könnyezzenek, így jobban mutat a nagytotál. Ez nem Ferenc pápa sajnálata, midőn migránsok lábát mossa manifeszt, hogy mutassa szíve vérzik értük és ez is milyen jól mutat a Times címlapján. De vajon ér-e annyit ez, mint Bienvenu Myriel püspök tette, ki az ellopott ezüstöt a szökött fegyencnek adja, mintha ő ajándékozta volna, vajon hányan válnak majd a pápa szeretett vendégei közül Jean Valjeanná megilletődve, megtisztulva a szentatya tettétől, s hányan álmodoznak némi elvágott torokról? Ferenc testvér a lábvizen kívül mivel ajándékozta meg szerepjátékosait? Vajon születik-e még valamiféle kopottas Vicor Hugo a Földön valaha, ki az aranyszínű ceruza vacak kis története köré regényt kerít, s nem különben lesz-e még valaki, aki azt el is olvassa? Este, a kiparancsolt aranyszínű ceruzát Tomi visszahelyezte táskája tetejére. Anyukája pedig elvette. De a tett visszavonhatatlanul megtörtént, Tomi lelkében felvilágolt mit is tenne ő, az esemény a téridőkontinuumba beépült. Semmiféle ágyúval le nem lőhető. Ott van fent az égben. S én íme, katedrálist emelek föléje. Az utolsó szalmaszál kinyújtatott. Rajtunk múlik, nyúlunk-e majd utána, vagy jön a point of no return. Ahonnan nincs már visszatérés.