„LMBTQ táncház? Hát persze, hogy összébb vonja az ember a szemöldökét, hogy hát ez mégis mi a csuda akar lenni? És kattintasz – ez a lényeg. Mert a 444.hu írt egy jóféle, tendenciózus akármit a saját szájíze szerint arról, hogy LMBTQ honfitársainknak szerveztek táncházat.
Náluk ez egy nagy-nagy lázadás lett a hímek elnyomása ellen, és a többi, miközben a szervezők csupán annyit akartak, hogy olyanok is megismerkedjenek a népi kultúrával, akik amúgy egyébként esetleg nem tennék. Szép nagy szakadék a két valóság között, igaz? Csak hát nem pont ezt a szakadékot kéne a nem pártmédiának betömködnie? Mennyivel jobb egy ilyen irányba szélsőségesen eltolódva összerakott anyag, mint a másik irányba ugyanannyira túltolt?
Olvasom az innen-onnan felhorgadókat, mert most aztán tombolhat a Fidesz-nyilvánosság, hogy lám-lám, már a néptáncosokat is érzékenyítik (nem), és közben nagyon vigyorgok. Nem rajtuk. Hanem, mert a vád, hogy a lányok kipróbálják a férfitáncokat, a hímek meg kipróbálják magukat a perdületben, totál bevett dolog. Még koreográfiák is születtek erre.
Jómagam például kiválóan tudom a mezőségi lányrészét – pedig a legelső tételmondat, amire emlékszem, hogy a magyar néptáncban a nő díszíti a táncot –, ugyanis kíváncsi voltam, hogy miként kell szépen vezetni a lányokat. Sőt, egy idő után versenyt csináltunk abból, hogy melyikünk (hímek) tud nőiesebben pörögni.
A lányok pedig megtanultak csapásolni, és kalotaszegi legényesezni, mert ők meg arra voltak kíváncsiak, hogy milyen érzés, amikor »szétvered magad«. Fájdalmas. A méhkeréki tapsos nem is volt túl népszerű náluk. És most kivételesen végtelenül bánatos vagyok, hogy a preinternet időkben éltük a fiatalkorunkat, és nem maradt meg sok-sok felvétel, amivel most jól összezavarnánk a 444, meg a 888 (így egyszerűbb a párhuzam) egyirányú törzsközönségét. Bajszos férfi pörget engem például, hoppácska. Mindenesetre irigylem magunkat, hogy a nagy magyar valóságban ilyesmik ippeg a legfontosabb problémáink.”
Nyitókép: Facebook