Otthon is színpadon

„»Gyerekkel és kutyával mindent el lehet adni, meg egyébként is, miért ne mutatnánk meg mindenkinek, milyen boldogok vagyunk, milyen szép és okos a gyerekünk, milyen ügyesen születik meg, alszik a luxuságyikójában és játszik a szponzorált játékokkal? Mi ebben a rossz? Mi adni akarunk a világnak. Csak adni és adni. Magunkat. Az egónkat. Saját fontosságunk és nélkülözhetetlenségünk tudatát. Mi magunk vagyunk a teljesítmény, az, hogy vagyunk, létezünk, lélegzünk és pénzt költünk. A gyerekünk élete is mi vagyunk. Ez a sorsa azoknak, akik nagyok árnyékába születnek. Ehhez is fel kell nőni, és mi teszünk róla, hogy magasra tegyük a lécet. Akit nem ismernek, az nincs, akiről nem tudnak elegen, az megszűnik létezni.«

Hamar megtanulja majd ezt az aranyszabályt a gyerek is, aki tudta nélkül kerül színpadra  abban a pillanatban, ahogy először teleszívja a tüdejét levegővel. Amivel játszik, amibe öltözik, ahogy él -részben vagy egészen, tudatosan vagy tudatalatt – része egy olyan színdarabnak, amiben ő egész életében csak mellékszerepet játszik majd.

Akkor sem az övé a főszerep, ha névleg rá van osztva a sztár-sors, ha már a neve is különlegesen cseng és az első szülinapját együtt ünnepli a teljes magyar celebtársadalom.

A főszerep apáé vagy anyáé, és a történetet is ők írják, vagy akiket épp megfizetnek érte. A gyereknek természetes lesz az érzés, hogy bár mindent megkap, mégsem igazán az a fontos, hogy neki mire van szüksége, ő mit érez, mit gondol. Mint ahogy nem a gyerek vágya ismeretlen felnőttekkel szülinapozni egy luxusétteremben, és az sem, hogy mindig elragadó és cuki legyen, bármelyik pillanatban készen egy anya-lánya szelfire. Nem az ő vágya, de azzá válik majd: saját igényei szép lassan egybeforrnak a szülő elvárásaival.”

Nyitókép: Kirill Kudryavtsev / AFP. Illusztráció.