„A múlt héten volt egy rendhagyó sajtóbeszélgetés, ahol a magyar katolikus egyház végre elkezdett szembenézni az elmúlt évtizedek terheivel, ami a szexuális visszaélési ügyeket érinti. Ugyan a 444.hu cikkben nincs rá még utalás sem (köszi Urfi Péter), de azért én bátorkodom remélni, hogy a változás és nagyon lassú szembenézés folyamatában benne van az »Amire nincs bocsánat« című könyvem, az ott megszólaló 10 áldozat bátorsága, no meg az is, hogy az oldalamat több, mint tizenegyezren követitek és egy-egy írásomat különböző oldalakon további tízezrek osztjátok meg. Vagyis annak, amit csinálok, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy mindannak, amit én próbálok tenni, de aminek a valódi erőterét – a nyilvánosság erejét használva a megosztások által – tulajdonképpen ti adjátok, szépen lassan érik a gyümölcse. És természetesen én soha nem felejtkezem meg arról sem, hogy ebben elismerjem Urfi Péter munkásságának fontosságát. Kár, hogy idehaza rajta kívül sajnos egyetlen oknyomozó riporter sem állt bele a témába. Ez a tény – bevallom – szomorúvá tesz.
De ezt a szomorúságot félretéve, fontosnak tartom kimondani, hogy nekünk mindannyiunknak, akik a Mester útját igyekszünk követni és a hitünk nem a mindenkori hatalomnak áruba bocsátott »termék«, vagy akik humanistaként, avagy jószándékú ateistaként, vagy éppen emberjogi gondolkodóként ráéreztek ennek a témára a fontosságára, össze kell fognunk! És mindent meg kell tennünk azért, hogy segítsük a megtisztulás folyamatát! Mégpedig mindenki olyan eszközzel, ami rendelkezésére áll. Én például azzal, hogy folyton kellemetlen kérdéseket teszek fel és ezzel a belső, egyházi ellehetetlenítés büntetését is magamra vállalom. És még inkább azzal, hogy az áldozatokat valóban meghallgatom. Aki folyamatosan jönnek hozzám.
Én azonban nem hiszek abban, amit a sajtótájékoztatón az egyház képviselői megfogalmaztak, vagyis, hogy minden kizárólag fejben dől el. Vannak olyan dolgok, amelyeknek a bíróságon kellene végre eldőlniük. A spirituális hatalmukkal visszaélő szexuális ragadozók olyan emberek, akikre a törvény szigora kell, hogy lesújtson. És nemcsak azt kell megakadályozni a jog minden eszközével, hogy soha többé ne kerülhessenek gyermekek ill. serdülők közelébe, hanem az is nagyon fontos, hogy a törvény által rájuk kirótt büntetés állítsa helyre a megsértett igazságot és ez szolgáljon az áldozatok számára egyfajta elégtételül. Hogy végre elhiggyék, hogy ami velük megtörténhetett, az nem történhet meg soha senki mással. És ez még mindig nem elég! Egyetlen szót sem hallok még mindig arról, hogy a magyar katolikus egyház elkezdene gondolkodni azon, hogy milyen módon teszi jóvá az okozott traumákat.