„Megmondom őszintén, egészen mostanáig úgy volt, nem megyek a Békemenetre. Egyrészt a többszöri vonulással – úgy éreztem – már megtettem, amit megkövetel a haza, másrészt mindenféle egyéb programok csábítanak szombaton. Ezek sorában a legfontosabb, hogy nagyon megy a márna a Dunán, az ember csak felhúzza a sajtot a horogra, dob a csónakból, és lent a fenéken máris rácsapnak a csalira a halak.
Nagyjából így rendeztem el magamban a mostani Békemenetet, éppen megnyugtattam magam, hogy tettem már eleget a nemzetért, amikor a Széll Kálmán téren áthaladva csődületre lettem figyelmes. Az ellenzéki előválasztás nevű vándorcirkusz egyik előadásába csöppentem. Mindenfelé izgatott emberek, fiatalok, öregek szép számmal, sorban állnak vagy éppen beszélgetnek, vitatkoznak, arról tereferélnek, hogy vajon Dobrev vagy Márki-Zay-e az eredetibb demokrata. Ők azért vannak itt, mert szerintük Magyarország diktatúra. Ha rajtuk állna, Európa nyugodtan lehetne Európai Egyesült Államok, Magyarország pedig gyarmat. Pontosan tudják, mi a teendőjük: le kell váltaniuk Orbán Viktort; a helyére valamelyik aktuális kedvencüket ültetnék, hogy immáron semmi akadálya ne legyen az ország teljes tönkretételének.
Meg kellene állnom? – morfondíroztam. Elvegyülni köztük, felvilágosítani őket, meghallgatni a véleményüket, érvelni, vitatkozni? Semmiképp. A Fradi–Újpesten sem megyünk át zöld mezben a lilák közé, vagy fordítva, egyszerűen azért, mert a meccs dönti el, ki a jobb, kinek szurkolunk, nem pedig a nézők közötti beszélgetés. A szurkoló annyit tehet, hogy jegyet vált, betelepül a hasonló gondolkodásúak közé, megpróbál a mérkőzésre összpontosítani, és hangosan biztatja kedvenceit, hogy azok erőt merítsenek, ha elfáradtak az öldöklő küzdelemben. Arról beszélgetni, hogy zöldben vagy lilában érdemes-e inkább látni a világot, szurkolók között felesleges – te így, én úgy, aztán majd kiderül, hogy ki a jobb.”
Nyitóképen: A 2018-as Békemenet. Fotó: MTI / Bruzák Noémi