„A demokráciák kilencven év múltán újra válságban vannak. Az önmagukat szabadnak nevező államok a világpolitika színpadán mind gazdaságilag, mind katonailag illiberális tekintélyuralmak kihívásával szembesülnek, miközben a demokratikusnak szánt verseny, mely elméletileg a közös ügyek konszenzuális intézésére és a konfliktusok békés megoldására szolgál, végeláthatatlan acsarkodássá és uszítássá, marketingesek által korbácsolt gyűlöletorgiává válik. A Facebook algoritmusai rendkívüli hatékonysággal élezik a tomboló kultúrharcot, az identitáspolitika meg a sérelmi hisztéria pedig egyre fokozódó ütemben polarizálja és weimarizálja a Nyugat társadalmait. A politika egyre kevésbé racionális vitát, mindinkább jelképek és életérzések összecsapását jelenti. A közélet elaljasulása nyomán maguk a politikusok is egyre hitványabbak: a mindenki által megvetett pályára rossz képességű semmirekellők és néhány naiv idealista mellett csak igazán szociopátiás menedzserek lépnek.
Ehhez fogható válságból rosszabb esetben csak egy súlyos, háborús kataklizma vezetheti ki az emberiséget – jobb esetben a világ sorsáért felelős vezetők talán még időben behúzzák a fékeket, és hozzálátnak a lejárt szavatosságú struktúrák sürgős reformjához. Ami biztos: nincs egyszerű válasz arra, hogy miként is kellene ezt tenniük, hisz közjogi reformok kritikus tömegére volna szükség, hogy a politika kerekét a jelenlegi rossz kerékvágásból kibillentsék.
A KÉPVISELŐ-VÁLASZTÁS REFORMJA MEGKERÜLHETETLEN, A JELENLEGI RENDSZERBEN UGYANIS KÉT FARKAS MEG EGY BÁRÁNY SZAVAZ ARRÓL, HOGY MI LEGYEN A VACSORA.
Ezzel szemben a jelöltek és pártlisták kívánatos sorrendjére vonatkozó preferenciális választás a szélsőségesek helyett a mérsékelteknek, a diktátumok helyett a kompromisszumoknak, a szekták helyett a társadalmaknak kedvezne, s gyengítené a pártok meg a pártoskodás szerepét azzal, hogy az »egy ember – egy szavazat« elvét az »egy ember – több szavazat« elvére váltaná.
Kívánatosnak tűnik továbbá a hivatalban tölthető idő maximalizálása. Rendkívül káros működés az, amikor egy politikai osztály oly mértékben elszakad a társadalomtól, hogy tagjai annak problémáit már nem tudják a magukénak érezni. Ha akad is olyan a politikusdinasztiák, a politikus házaspárok, a harminc-negyven éve hatalmaskodó „profik” körében, aki történetesen érdemes a hivatalára, ez rendszerszinten akkor is vállalhatatlan. Így fonódik össze a közhivatal a burzsoáziával – így hozza vissza a leválthatatlan arisztokrácia hatalmi osztályát a polgári társadalmakba. A legtöbb, amire a hatalomba gyökerezett politikai osztály hajlandó, hogy időnként csak az egyik fele kormányozzon, és a másik fele ellenzékeskedjen, aztán cseréljenek. Örvendetes volna, ha az uralmukba belefelejtkezett hölgyek és urak legfeljebb két ciklus elteltével visszamennének a munkaerőpiacra dolgozni és adót fizetni, aztán újabb két ciklus múltán ismét meg lehetne nyitni előttük az utat a politikába.