Szekunder szégyenérzet, és nem a válogatott veresége miatt

„A magyar labdarúgó-válogatott 4–0-ra elveszítette az Anglia elleni világbajnoki selejtezőt csütörtök este a Puskás Arénában. Ami ennél sokkal nagyobb probléma, hogy a lelátón nyújtott »teljesítmény« beárnyékolta a mérkőzést, és nem véletlen, hogy a meccs utóélete is a szurkolói megnyilvánulásokról szól. Több hazai válogatott mérkőzés – egyebek mellett a nyári Európa-bajnokság csoportmeccsei – után csütörtök este úgy mehettem ki a Puskás Arénába, hogy nem kellett tudósítást írnom, csak átadni magam a hamisítatlan futballélménynek. Csalódottan kellett távoznom ezúttal, és a magyar csapat veresége csak a kisebb probléma volt. Az lényegében papírforma-eredmény volt, és biztos vagyok benne, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány rendet tesz a fejekben, és vasárnap Albániában egy egészen máshogy játszó nemzeti csapatot láthatunk, amely remélhetőleg hazahozza a pontokat.

Kezdésnek rögzítsünk néhány dolgot. Sportújságíróként és sportszerető emberként évek óta járom a hazai és nemzetközi sporteseményeket, a magyar szurkolás a világ élvonalába tartozik. A koronavírus rámutatott arra is, hogy a zárt kapus mérkőzések atmoszférája köszönőviszonyban sincs azzal, amikor tömve vannak a lelátók. De nagyon nem mindegy, hogy kikkel. Az Anglia elleni csütörtöki mérkőzésen kicsúcsosodott az elmúlt évek tendenciaszerű folyamata: a közhangulat hergelése, az emberek uszítása bizonyos társadalmi csoportok és/vagy személyek ellen. Ahogy azt eddig is tapasztalhattuk, 59 ezer néző jó hangulatban szurkol és szórakozik, a másik ezer viszont rasszista, homofób megnyilvánulásokkal inzultálja a játékosokat, botrányos viselkedésével igyekszik kitűnni a tömegből.

A kisgyerekes családoktól a nyugdíjasokig mindenkit láttam, amikor körülnéztem a pályához közel eső szektorban, amelyben én is helyet foglaltam. A bíró és/vagy a játékosok családtagjainak szidalmazása már-már egy kötőszó természetességével illeszkedett a szurkolásba, de ennél sokkal alpáribb és kirekesztőbb dolgokat is lehetett hallani és látni. Persze egy futballmeccset nem lehet összehasonlítani egy színházi előadással, más közönsége van a kettőnek. Álszentnek sem szabad lennünk, néha kicsúsznak az ember szájából nyomdafestéket nem tűrő szavak, de nagyon nem mindegy, hogy mik és milyen kontextusban.

Először is ott volt Raheem Sterling esete: az angol szélső gólja után levette mezét, az alatta lévő pólón a héten a koronavírus szövődményeiben elhunyt barátjáról emlékezett meg. Nem szerencsés dolog az ellenfél szurkolói előtt ünnepelni, de ez sem magyarázat arra, ami történt: söröspohárzápor zúdult az angolokra, és mérhetetlen utálat, miután a szurkolók egy része vélhetően provokációnak vette a mezlevételt. A Sky Sports videóján jól látszott, ahogy egy magyar »drukker« huhogott, de a hírügynökségi fotókat nézegetve nem lehet nem észrevenni a gyűlöletet, amely áradt a lelátó bizonyos részeiről. Ennél azonban egy jóval megdöbbentőbb esetnek is szem- és fültanúja voltam. A második félidő derekán Bukayo Saka és Trent Alexander-Arnold is elindult melegíteni, erre a nézőtérről valakik kórusban skandálták, hogy »büdös nigger«. A játékosok tudomást sem vettek róla, az angol szakmai stáb két tagja azonban szúrós tekintettel nézett fel a lelátóra. A szintén bemelegíteni induló Jude Bellingham is megkapta a magáét, ő azonban mosolyogva konstatálta a maréknyi szurkoló primitivitását.”