Szanyi Kádár János-terve

„Az ATV Voks-műsorában igazi gyöngyszem volt egy héttel ezelőtt Szanyi Tibor fellépése, és a többi szereplő – Ónody-Molnár Dóra, a kitűnő újságíró, Ungár Péter LMP-s képviselő és a műsorvezető Simon András – reménytelen küzdelme Szanyi demagógiájával. Szanyi új pártjának »Kádár János tervként« hirdetendő programját hirdette meg előre (a teljes szöveget csak néhány nap múlva teszik közzé), a 250 ezer forintos minimálbérrel, az 50 ezer forintos családi pótlékkal és a hasonlóképpen felemelt nyugdíjakkal. Kádár János tervről beszél, és a hatvanas-hetvenes évekhez hasonló létbiztonságot ígér. A beszélgetőtársak ugyan joggal hivatkoztak arra, hogy Szanyi számai irreálisak, nem finanszírozhatók, joggal háborogtak azon, hogy Szanyi az 1956 utáni megtorlás végrehajtójával fémjelzi politikai elképzeléseit (azt pedig én teszem hozzá, hogy a Thürmer Gyula pártjának várható végleges eltűnése után üresen maradt helyet célozza meg a magyar politikában), és még arra is joggal utaltak, hogy ha az MSZP listájáról bejutott volna 2019-ben az Európai Parlamentbe, mindez eszébe sem jutott volna. Szócsatájuk Szanyival mégis reménytelen maradt, mert a legfontosabb ellenvetést nem tették meg, mivel szemlátomást eszükbe sem jutott.

Vajon miért lett a nyolcvanas évekkel vége a létbiztonsággal és Szanyi szerint a magyar történelemben példa nélküli szociális felemelkedéssel jellemezhető Kádár-korszaknak? Szanyi maga sem beszélt arról, hogy Kádár feltételezhető jószándékán kívül miért volt az a hatvanas-hetvenes években lehetséges? Olyan nagy volt az egykori MSZMP-ben a szociális elkötelezettség? Aligha, hiszen szegénység akkor is volt, csak éppen állását vesztette, aki nyilvánosan beszélni mert róla. Valójában az történt, hogy a KGST-ben megvalósult szovjet–magyar (és hasonlóképpen szovjet–csehszlovák, szovjet–bolgár, szovjet–NDK stb.) gazdasági kapcsolatrendszer az akkor bőséges szovjet nyersanyag- és energiaszállítások talaján lehetővé tette az ipari és (a magyar és bolgár esetben) mezőgazdasági tömegteremékek szállításának folyamatos bővülését, az alacsony termelékenységű termelésben való teljes foglalkoztatást és a szovjet nyersanyagokból gyártott félkésztermékek nyugati exportjával történő devizaszerzést. Ez volt a kádári, honeckeri, zsivkovi »jóléti« politika gazdasági alapja, aminek lehetősége a nyolcvanas évek közepére lezárult, mert a szovjet tartalékok kimerültek. Ezt közölte partnereivel Leonyid Brezsnyev már a nyolcvanas évek elején és ezért csukta össze Mihail Gorbacsov a nyolcvanas évek végére a Kádár-, Honecker-, Husák- és Zsivkov-rendszer fölött a szovjet katonai és politikai védőernyőt. A kádári, honeckeri, zsivkovi konszolidáció gazdasági alapja (amihez hasonlót Lengyelországban legfeljebb néhány rövid évre sikerült Giereknek elérnie a hetvenes évek elején, de súlyos árat kellett érte fizetni, Ceauşescunak pedig még annyira sem) eltűnt, és ez vezetett el a szocializmus kelet-közép-európai bukásához.

Szanyi más alkalommal kimondta: új pártja megint szocializmust akar. Tudni kell azonban: a »reális« szocializmus gazdasági alapja a szovjet nyersanyag- és energiaforrások gyors kiaknázása volt, anélkül – márpedig ma már az nincs – a »szocializmus« gazdaságilag nem versenyképes a modern kapitalizmussal. Szanyi szövege ezért igazi szemfényvesztés.

Szanyi ifjú vitapartnerei minderről mintha semmit sem tudnának, s ezért voltak valójában védtelenek Szanyi demagógiájával szemben. Ez azonban nem változtat azon, hogy Szanyi szemfényvesztő szövege olyasmivel kecsegteti hallgatóságát, aminek a Szovjetunió összeomlása után semmi realitása.

Talán mégis jobb lett volna, ha jut az MSZP-nek még egy mandátum az EP-választáson, és a vitathatatlanul tehetséges Szanyi ott folytatja a politikát.”

Fotó: MTI/Balogh Zoltán