Csak a minőség!

„Várom az embert, aki megszövegezze a minőség forradalmi kiáltványát. Ezt a kiáltványt már sok millió ember szövegezgeti a szívében, s a mozgalom, melyet kivált, mélyebbre fog szántani az emberi életben, mint az elosztás forradalma.” /Németh László/ 

Kínos várakozó pillanatokban, olykor az elpárolgó düh hullámai nyomán néha eszünkbe jut ez a ritkán kimondott, viszont gyakran kísértő vagy akár kijózanító jelszó, amely valóban szinte valamennyi emberi jelenségre vonatkozik, vagyis hogy rajtunk (az emberiségen, a nemzeten, minden emberi csoportosuláson) csak a minőség keresése, tisztelete, gyakorlása segíthet. Hiszen ahhoz, hogy komolyan vehetők legyünk (szavainkban, viselkedéseinkben, cselekedeteinkben, vágyainkban), elsősorban önmagunkat kellene komolyan vennünk. És ez már nem is bölcsesség – ez pusztán általános tanulság. 

Vélhetnénk amolyan nevelő szándékú, családi jellegű figyelmeztetésnek is, avagy elkerülhetetlen közhelynek a settenkedő emlékek saját(-os!) jelének, a kamaszkorunk ágas-bogas emlékeinek sűrűjéből. Mire gondolunk, mit általánosítunk a minőség értelmezésével kapcsolatban? Melyek azok az elvetélt lehetőségek, amelyek (és többnyire sajnos elsősorban visszamenőleg) bosszantanak? 

Íme, működik a mostanában többször is emlegetett hiánydramaturgia. Ennek alapján visszatekintvén a belátható egyetemes történelmünk korábbi (és elfelejtett, ezáltal máig kihagyott) vívmányaira, legyenek azok műszaki, társadalmi, kulturális, higiéniai, stb. jellegű „találmányok”, csak sajnálkozni tudunk hiányuk vagy évszázados eltűnésük, lappangásuk felett. 

Nem pusztán a jövőnk tervezgetése közben sodor el ez az emberi hajlam, sajnos a múlt rekonstruálása is könnyen fertőződik általa. Ha csak nagyvonalúan megpróbálnánk számba venni az általunk valamelyest ismerhető és máig utánozhatatlan teljesítményeket – ókori építészet, geometria, kohászat, társadalmi szerveződések –, valóban sok végeláthatatlan szempontot, megoldási javaslatot, ötletet sorolhatnánk fel. Akkora mennyiségben bukkannának elő, ami ismét csak áttekinthetetlennek tűnne, minden jóindulatú (?), építő szándékunk ellenére. De ez az áttekinthetetlenség újra zsákutcába, káoszhoz vezetne, éppen a gondolkodásunk jellemzően véges teljesítménye folytán. 

Szűkítsük le tehát a minőség keresésének meghatározását. Fogadjuk el alapfeltétel gyanánt azt a feltételezést, hogy a minőség (annak megőrzése, sérülései, illetve elvesztése) a társadalmaink esetében legkönnyebben éppen a közbeszédben követhető nyomon. Naivnak tűnhet ez a megközelítés, jobb azonban nincs. Hiszen a lét minősége és annak értékelhetősége is mindenképpen sok szempontú, mondhatnánk, gyakran személyenként változó lehet. Szemlélődésünk, vizsgálatunk tárgya esetünkben maga a biztos pont (Márai szavával az egyetlen haza), a nyelv, annak állapota. 

Igen a köznyelv. A társadalmi párbeszéd állandó jelenléte, illetve annak sajnálatos hiányosságai, és az állandó változásaiban tárgyilagosan alig nyomon követhető fordulatai, jellemzői. Általuk követhető nyomon a minőség gyakran megfoghatatlan társadalmi állapota.

„A beszédet nem örököljük, hanem a szüleinktől, illetve gyermekkori környezetünktől tanuljuk. Úgy beszélünk, ahogyan velünk beszéltek az első négy-öt évben. Ha a környezetünk beszédhibás volt, mi is azzá lettünk, ha a környezetünk tájszólásban beszélt, a mi kiejtésünkön is érződik az íz.” /Montágh Imre: Tiszta beszéd/ 

A beszéd kialakulása számunkra valamennyi földi élőlény között a leghatalmasabb előnyt biztosította a különben eredően soknyelvű emberiség dacára is. Minden létező élőlény között a leghatásosabb kommunikációt alkalmazhatjuk tehát. A magyar nyelv esetében, ahol még a tájszólásaink is kölcsönösen közérthetőek, ez a jelenség évszázadok távlatában is markánsan nyomon követhető. Sajnos azonban a nyelvünk mindennapi „magától értetődő” használata, fajlagos közönyösséggel, sőt felelőtlenséggel párosul. Szavainknak, értelmezésüknek a közbeszédben egyetemes jelentőséget mindig a közmegegyezés ad, még akkor is, ha az évszázadok alatt, nyelvünk élő szerkezete, mint miden élő nyelvé, az állandó változás folyamatain ment és megy ma is keresztül. 

Mégis a nyelvünk törvényei teszik/tehetik használhatóvá beszédünket, eszmecseréinket.

Az Edmund Burke szerinti közmegegyezés tehát a vélhetően tárgyalásos egyezmények eredménye, mely mindaddig hat, amíg a civilizáció fennmarad és megtermeli gyümölcsét az emberiség javára. Egy fontos tanulmány ezzel a kora-liberális definícióval kapcsolatban (Berkeley: Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről) kifejti, hogy mindenekelőtt „a nyelv természetéről és a vele való visszaélésről” kellene gondolkodnunk. „Ugyanis a világ által elfogadott hamis alapelvek fő forrása a nyelv”. 

A nyelvkritikai szemléletnek elég hosszú filozófiai hagyománya van – a humanistáktól John Locke-ig –, Berkeley gondolatmenete pedig roppant izgalmas. A kritikájának fő célpontja az absztrakt általános ideák koncepciója. Ezek „a dolgok megnevezése céljából jöttek létre; amiből világosan következik, hogy ha nem volna beszéd és nem léteznének egyetemes jelek, akkor soha senki nem gondolt volna absztrakcióra”. És ezen az alapon nem szökkenhetnének szárba a mindenkori ideológiáikban lappangó veszedelmes utópiák sem. Hatásukra a békés angol liberális eszmék a csatorna innenső partjain vérengző, máig el nem haló forradalmi hullámokat indítottak el, a jakobinus rémuralmat hozták magukkal, és még a jelentős gondolkodók is (Voltaire, Rousseau) a felvilágosodás jegyében szadista cselekedetekre buzdították a csőcseléket. A felvilágosodás nemes eszméje máig manipuláló örökletes sötétséget, vagyis rögeszmecserét teremtett.

„Nem hiszem, hogy megszabadíthatom az emberiséget az utópia kísértésétől; ha hinném, magam is utópista volnék. De világosabb gondolkozású kortársaimnak segíthetek megszabadulni attól a bizarr eszmétől, hogy a tökéletlen ember valaha is tökéletes társadalmat alkothat.” /Molnár Tamás/ 

Szerencsénkre viszont vannak nyelvek, és az emberi csoportokra általában jellemző a közbeszéd. Minősége meghatározza társadalmi fejlettségünket, kultúránkat – életlehetőségeink színvonalát. A közbeszéd minőségének megőrzése mindenképpen az értelmes (a közérthető, valid) eszmecserék alapja. És valóban, a minőség megőrzése érdekében figyelmet érdemelnek szavaink jelentéstartalmai. Szavaink jelentéstartalma azonban a történelmi távlatokban elkerülhetetlenül változik. 

Feltételezhetjük ezt a jelenséget általános, hosszú és természetes folyamatnak. Vannak azonban olyan manipulatív változtatások, melyek utópikus ideológiai alapon a társadalmi párbeszéd és a média tisztátalan eszközeivel, a bevált csoportlélektan technikái segítségével

Ma is mást jelentenek a szavak, amennyiben eltávolodnak az író eredeti szándékaitól, üzeneteitől. Németh László „elosztás forradalmát”, valószínűleg nem venné jó néven Molnár Tamás, akinél az „ellenforradalom” fogalom jelentése hordozott társadalmi vetületében pozitív hangsúlyt. Másképp értelmeznék ma is a „forradalmat” a konzervatív véleményekkel szemben a hagyományos marxisták, a nyugat-Európában szoborállító neomarxisták, a pro- és antiglobalisták, a társadalmi fogalmak értelmezéséhez nem is konyító sündörgők és hőzöngők. 

Próbálkozzunk a szavak birodalmában tán egyszerűbb, hétköznapibb fogalommal. Legyen az a „meleg leves”. Tudniillik az ötvenes évek elején az észak-szibériai hadifogolytáborból hazavergődő szomszédunknak ez volt a kívánsága: legyen az asztalán vacsorára minden este meleg leves. És ez a kívánsága neje jóvoltából öregkori haláláig teljesült. Didergő emlékeit enyhítette így. Azóta a szleng jóvoltából a leves másfajta értelmet is kapott. Pl. „ez megy a levesbe” – újabban ezt mondjuk a fölöslegesnek tűnő ötletekre is. A meleg fogalma viszont mintha kisajátítódott volna a homoszexualitást megszépítő kifejezésre. 

A szavaink egy bizonyos része így válhat/válik fogollyá. Eredeti jelentéseik halványulnak. Kisodródnak a napi használatból szókincsünk peremére, egyfajta nem minden gyanún felül álló szókészletbe. És ez kategória még mindig nem, vagy csak alig hordozza a manipulált politikai felszínt. Utóbbi évtizedeink egyik agyonismételt fogalma a tolerancia, mely különösen a liberális szövegekben gyakori, mint egy figyelmeztetés, avagy progresszív követelmény a maradi (konzervatív) fogalmazásokkal szemben. Így válhat egy fogalom veszélyes csapdává. 

Vezessen most a minőség keresése a megbízhatóbb forrásokhoz! A „tolerálás” szót John Locke híres 1689-es alapművében (A Letter Concerning Toleration) még „türelemként” fordították magyarra. Ma viszont, polkorrekt módon támogatásként, eufórikusan teljesítendő kötelességként illene e fogalmat félreértelmeznünk. Az értelmező szótárban a tolerancia fogalmára a következő meghatározásokra lelünk: 

1. általános értelemben: más, a mienkkel ellenkező véleménynek, különösen valaki vallási meggyőződésének tiszteletben tartása; 

2. az orvostudomány, biológia nyelvén: a szervezet ellenálló, tűrő képessége a káros hatásokkal szemben 

3. műszaki nyelv: finommechanikában, technikában a megszabott mérettől való legnagyobb megengedett eltérés… 

Gondolatmenetünkben akár felületes eszközökkel szembeállítható tehát Németh László és Molnár Tamás fogalomhasználata. Hasonlóan elmélázhatunk Locke és Berkeley érvelései felett is. Azonban az eszmecserék alapja mindenképpen szavaink eredeti jelentésére alapozódik, illetve aktuális változásaik esetében is fontos emlékeznünk, esetleg hivatkoznunk is az eredendő, egyezményes jelentésükre. Különben eszmecseréink zátonyra futnak. A tudatosan, manipulatív szándékkal elferdített fogalomhasználat a szóhasználatunkban csak rögeszmecseréhez vezet.

Néhány keresetlen példa mai közbeszédünkből: például az érzékenyítés, a demokratikus ellenzék, demokratikus koalíció, és a többi. Ezen szavak használata mást sugall, mint eredeti jelentésük. Az érzékenyítés fogalma eredendően semmi kényszerre nem utal a mai valós társadalmi gyakorlattal szemben. A kényszerítő új szempontot, mely szerint kizárólagosan el kellene fogadnunk logikánkkal, érzelmeinkkel szembenálló véleményt, az eredeti jelentés, maga a szó és a politikai gyakorlata nem hordozza. Pedig az új manipulálós cél eleve erre a szempontra vonatkozik. A demokratikus ellenzék, illetve a demokratikus koalíció megnevezés azt sugallja, hogy ők bezzeg demokratikusak, míg a többi párt, csoportosulás korántsem az. Ez pedig így nem igaz, s nem az öndicsérő névválasztás okán, hanem a csoportstruktúra logikája alapján sem nevezhető ez az önmegnevezés minőségi választásnak... 

Kényes portéka, kényes dísze szellemi életünknek a minőség választásának a szándéka. A társadalom hierarchiában amolyan vízválasztó szerepet kellene, hogy betölthessen. Minden manipuláció, valós, vagy vétlen (?) csúsztatás, szóbotlás, tévedés ellenére, illetve olykori eltévelyedéseink dacára vissza kellene térnünk a minőség keresésének ethoszához. Hiszen a jövőt kell építenünk, ez volna a megkerülhetetlen társadalmi, politikai és emberi kötelességünk – és ez a feladat, ez a küldetés a valódi minőség hiányában eleve lehetetlen.