Szikora Róbert nem avatkozik Isten tervébe

„Szikora Róbert és felesége gyereket akartak, ez azonban nem jött össze nekik, azt pedig kizárták, hogy orvosi segítséget vegyenek igénybe. Az R-GO frontembere úgy véli: jobb, ha az ember elfogadja Isten akaratát. »Az isteni akarat úgy működik, hogy arra az embernek mindig rá kell ütnie a pecsétet. Ha tehetséget kaptál, azt fejleszteni kell. A gyerekkérdésre is igaz ez. Az orvostudomány által is lehet gyerekünk, de nem tartom szerencsésnek beleavatkozni az Úr akaratába. Elfogadtam, hogy Isten úgy akarta, ne legyen gyerekem. Az alázatot komolyan kell venni, Isten akaratát pedig nem lehet megfejteni, az ő dolgaiban nem lehet kutakodni. A gyermek Isten ajándéka« – nyilatkozta a Blikknek a zenész.

Kifejezetten kedvelem Szikora Róbert munkásságát, kétségtelenül jelentős és egyedi alakja a magyar könnyűzenének, ezért az elhülyülése duplán fájdalmas. Először akkor éreztem, hogy nagy a baj, amikor Orbán Viktor születésnapjára készített köszöntővideót néhány Addams Family-szereplőnek látszó NER-fanatikussal. Alighanem ez volt a legszégyenteljesebb koccintás azóta, hogy Medgyessy Péter 2002. december 1-jén, Erdély elcsatolásának évfordulóján a budapesti Kempinski Hotelben pezsgőzött román kollégájával, Adrian Nastaséval. Persze nem olyan nehéz napirendre térni Szikora Róbert szolgasága felett, egyrészt, mert az ilyen gesztusok inkább siettetik, mint késleltetik Orbán Viktor bukását, másrészt pedig, mert az R-GO énekeséhez hasonló kreatív szellemekkel gyakrabban űz tréfát a valóságérzetük, mint ahányszor a hatalomhoz való törleszkedés vágya motiválja őket. Szikora Róbertben mindig is épp az volt rokonszenves nekem, hogy bár hívő katolikus előadóként alkotott évtizedeken át, világnézetét mégsem erőltette rá sem a környezetére, sem a közönségére.

Érdemes Szikora Róbert életművét összevetni az eucharisztikus konferencia további két díszkeresztényének munkásságával. Kovács Ákos magával »a bosszú népével« áll harcban, és rendszeresen pózol blaszfémiával határos módon a maga kiválasztottságával – elég csak felidézni, miként énekelt már 1990-ben önmagáról: »én vagyok a jel, amit érteni kell mindenkinek«. Magyarország legszégyentelenebb bulvárdívája, Tóth Gabi bizonyára nehezen tudja eldönteni, hogy az Éjjel-nappal Budapest című trashreality főcímdalával köszöntse-e a római pápát, vagy inkább a Való Világ közgyalázattá aljasult szlogenjét óbégassa újra üdvözlésül, mely szerint »itt a lét a tét« – egy biztos: az ezekhez tartozó segg- és csöcsrázással tetszést aratna a katolikus közösség tagjainak körében is. Semmi kétség: Kovács Ákoshoz és Tóth Gabihoz képest Szikora Róbert maga a könnyűzenéből felfénylő jó ízlés és tömény kultúra, az a tény pedig évtizedeken át kifejezetten rock and rollra emlékeztetett, hogy a Hungária és az R-GO énekese már akkor hitvalló keresztény volt, amikor ezzel még nem állami támogatás és zsíros pozíció, hanem gúny és megvetés járt.

Nem csekély döbbenettel olvastam tehát azt a bigott ostobaságot, amelyet Szikora Róbert a Blikk hasábjain elővezetett. Egyrészt súlyos tévedésnek tartom, hogy gyermekvállalási sikertelenségének tragédiáját egy zenész a legszennyesebb bulvárlap hasábjain dolgozza fel. A fia halála után valahogy Eric Clapton, Nick Cave és Bobby Brown is megoldotta, hogy ne a Sunhoz rohanjon a remek bulvársztorijával. Szikora Róbert azonban továbbmegy, és kijelenti, hogy ez az Isten akarata volt, és ezért nem vettek igénybe a feleségével orvosi segítséget. Szikora Róbert szerint a gyermek Isten ajándéka, feltéve, hogy nem lombikban fogan, az ugyanis az Isten tervei ellen elkövetett bűn. Az énekes kinyilatkoztatása sok tízezer családot és lombikban fogant gyermeket stigmatizál a Biblia olyan értelmezése által, melynek intellektuális nívója alig haladja meg »a papok pedofilok« és »a vallás a nép ópiuma« bölcsességeinek színvonalát. Különös, hogy a krisztusi irgalomban hívő Szikora Róbert lelki szemei előtt nem jelennek meg ilyenkor azok a gyermekek, akiknek szerinte nem lett volna szabad megszületniük, holott bizonyára hallott már arról, hogy Istennek minden élet kedves. Ez tehát Szikora Róbert hite, amelyről bizonyságot tesz.

Miért használ Szikora Róbert a koncertjein mikrofont és erősítőt? Miért nem elégszik meg a saját hangerejével, amelyet az Istentől kapott? Miért akar messzebbre hallatszani, mint amennyire az Úr a torkából feltörő hangot terjedni engedi? Miért van szüksége az isteni akarattal dacoló, óriási hangszórókra? Ha a lombik sérti Isten tervét, akkor a mikrofon miért nem – s ha a mikrofon nem, akkor a lombik miért is? A gyermek az Isten ajándéka – rendben, ez szép mondás. A lombik netán a Sátán ajándéka? Maga az élet nem Isten ajándéka-e? Vagy Isten netán válogat a lombikban és a petevezetékben fogant gyermekek közt, s a petevezetékben fogantak kedvesebbek az Ő színe előtt? Nem lehet-e, hogy azért teremtett az Isten tudományt és tudósokat, hogy általuk teljesítse be a tervét? Vagy a tudomány a Sátán műve? Szikora Róbert természetesen mondhatja ezt is – de soha többé mikrofonba.

Ebből a Szikora-nyilatkozatból sem tűnik ki semmi más, csakis az, hogy a jobboldal a kulturális baloldallal egyező ütemben radikalizálódik és bestializálódik: egyre agresszívebb, egyre babonásabb, egyre fanatikusabb. Ahogy szilárdul Magyarországon a trollkurzus, ahogy egymás után söpri el a jobboldali értelmiségieket, úgy lépnek azok helyére a Kásler Miklósok, a Kovács Ákosok és a Szikora Róbertek. Tizenkét évnyi korlátlan hatalmuktól, végtelen pénzüktől és nagy hatalmú szövetségeseik támogatásától megittasulva éppúgy nem ismernek mértéket, mint azok a baloldali radikálisok, akik nemek és nemzetek nélküli jövőről ábrándoznak.

Amilyen bizarr, olyan valóságos: a mai Magyarországon ezek a személyek és ezek a nézetek uralkodnak. A Szikora Róbert által diktált diskurzus már száz éve is korszerűtlen volt, nyilatkozata pedig cseppet sem egyedi eset, hanem egy nyomasztóan hosszú és még aligha teljes sorba illeszkedik, melynek valamennyi eleme azt demonstrálja, hogy bármilyen romlott, alkalmatlan és harmatgyenge is az ellenzék, az illiberális kurzusnak égető szüksége van pár csattanós pofonra, hogy vezetői és megmondói végre kijózanodjanak. Túl sok volt már a hatalom, és oly sok a kokain, hogy annak szagát a tömjénfüst sem oszlatja el.”

Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán