Minél nagyobb volt a tét, ő annál jobban játszott

Tisztelt Képviselő Asszony, Államtitkár Úr, Polgármester Úr, kedves Dunai Antal, Bozsik Péter, Buzánszky Jenő, országos és megyei labdarúgó-szövetségi vezetők, kedves művész barátok, újságíró kollégák, tisztelt Hölgyeim És Uraim!

1997 tavaszán-nyarán az itt, a közelben lévő vendéglőben, – még a neve is sorsszerű, a Kocsis étteremben – vacsoráztunk Czibor Zoli bácsival. Kitűnő cigányzenekar játszott a vendéglőben, s a prímás természetesen muzsikálni akart a vendégeknek. Na nem annyira nekem, a 19 éves újságírószakos egyetemistának, sokkal inkább a világhírű Czibor Zoltánnak, aki akkor már néhány éve újra Komáromban élt, és élvezte, de meg is szenvedte ezt a furcsa, kétarcú posztkommunista világot, ami Magyarországon várta őt.

Az asztalunkhoz lépő muzsikus nem tudta, hogy amit most kér – »Milyen nótát húzhatok Czibor úr?« –, arra a válasz nagyon, nagyon nehéz.

Nem azért, mert a magyarságához a legcudarabb száműzetésben is ragaszkodó futballsztár ne ismert volna jó pár magyar nótát, s nem is azért, mert ne lett volna több kedves nótája. Inkább azért, mert attól félt, ha komolyan veszi e kérdést, ha elhúzat egy bús magyar nótát, akkor meghasad a szíve.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az emigráció barcelonai évtizedeiben tudatosan, a saját lelkét kímélendő kerülte az ilyen helyzeteket. Elmesélte nekem, hogy bár ismerősök, művészek, barátok megannyi lemezt küldtek neki, jóakaratból, kedvességből hazai muzsikával, magyar cigányzenével, ő ezeket a lemezeket egyetlen egyszer sem játszotta le. Mert nem lett volna képes végighallgatni azokat. Mert olyan honvágy gyötörte, úgy érezte, ha meghallja sírni a hegedűt, azt nem éli túl.

És hosszan kérette magát akkor, 24 éve is. Látszólag azért, mintha ez egy túl lényegtelen kérdés lenne, rámenős akadékoskodás, ami megzavarja a vacsoránkat. Valójában azért, mert nótaválasztása a legmélyebb kitárulkozást, a legőszintébb vallomást jelentette.

»Hát jól van, ha annyira akarjátok – mondta nekünk, az asztaltársaságnak, köztük unokahúgának, a drága Zsuzsikának, s a prímáshoz fordult: – Akkor húzd el a vén cigányt...«

S csak most, ahogyan a mai lélekemelő ünnepségünkre készültem, csak most gondoltam bele, hogy mit is éltünk át akkor. A már halálos beteg Czibor Zoltán, aki évtizedes állhatatossággal és hősiesen kibekkelte ugyan a diktatúra bukását, de akinek alig néhány éve maradt csupán az ismét szabad Magyarországon, újjáalapította szeretett városa, Komárom addigra megszűnt futballcsapatát, és megszállottan küzdve az ügyért, elnökként felvitte a csapatot a másodosztályig. Mert, ahogyan a nótában a reszketeg, visszavonult öreg művész mondja, kéri, úgy kívánta ő, Czibor Zoltán is: «Egyszer még hadd muzsikáljak, szívemből úgy igazán! Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a még vén cigány, öreg cigány, a vén cigány.«

Ahogyan 1997-ben az Aranycsapat balszélsőjének és egyik legnépszerűbb játékosának a szívéből szólt az is: »Nagyságos uraim, kérem, nem tudom, ismernek-e még, könyörgöm, de sokat húztam, valaha réges rég...«

Vagy Vörösmartyval: »Szív és pohár tele búval, borral, húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal”

Sok mindent megtalált a betegen és öregen hazatérő Czibor Zoltán a szeretett hazában és városban, sok mindent azonban hiába keresett. Akkor akart hozzálátni a magyar futball újjáépítéséhez, amikor a politikai elit prioritásai egészen mások voltak. Akkor hangoztatta az általa az ötvenes években is büszkén vállalt keresztény, magyar értékeket, 1956 igazságát, amikor Magyarországot éppen az egykor a forradalom utáni megtorlásban vétkes miniszterelnök vezette. De a mindig ellentmondásos, zűrös, balhés figuraként emlegetett, bohém, a hatalommal az Aranycsapat tagjai közül talán a legélesebben szembekerülő Czibor Zoltán fájdalmas életének üzenete nem véletlenül hatol ma is a szívünkig. Nem véletlenül készült megrázó musical az életéből, nem véletlenül jelenik meg róla egyik könyv a másik után és nem véletlenül kulcsszereplője a Puskásról szóló musicalnak, azaz a teljes Aranycsapat történetének is. Mert ősi és elszakíthatatlanul erős kötelék fűzte a kommunista diktatúrában semmibe vett értékekhez. A Jóistenhez, a családjához és a hazájához, amelynek szolgálatát a legszentebb kötelességének tartotta. Minél nagyobb volt a tét, ő annál jobban játszott. Nincs még egy futballista a futballtörténetben, aki világbajnoki elődöntőben, döntőben, olimpiai és BEK-döntőben is szerzett gólt. Minél több balhéja volt a pályán kívül, minél nagyobb konfliktusokba keveredett a csapattársaival az öltözőben, annál, nagyobb erőbedobással és alázattal küzdött a pályán a közös, szent célokért.

Ahogyan a vele közösen elkezdett, de már nélküle megjelentetett könyvünk mottójává vált, sokat idézett mondataiban megfogalmazta: »Nem magamnak futballoztam, hanem a magyar közönségnek, a magyar népnek. Hogy a mi zászlónk menjen a legmagasabbra… Nem magamnak, hanem a családomnak, a magyar hazámnak óhajtottam mindig, hogy legalább, ha eljutunk egy külföldi mérkőzésre, játsszák a Himnuszunkat. Akkor, amikor itthon nem játszották, csupán csak azért, mert úgy kezdődött, hogy Isten, áldd meg a magyart!«

Ő volt az is, aki már Surányi András 1981-es dokumentumfilmjében képes volt ilyen költőien és drámaian fogalmazni: »Hogy mit jelent a haza? Anya és apa. (…) Amikor meghallom a Himnuszt, akkor felállok és zokogok.«

Ahogyan örökké évődő csapattársa és barátja, az ugyancsak Spanyolországban új otthonra lelő, Puskás Ferenc, a leghíresebb magyar, úgy ő, Czibor Zoltán sem lehetett jelen a szülei temetésén. Amikor végre jöhetett, neki is első útja édesanyja és édesapja sírjához vezetett. Komáromba. Később szinte büszkén mesélte mindenkinek, hogy megvásárolta a saját sírhelyét is a komáromi temetőben.

Miként Vizeli Csaba szavaival a musicalban kijelenti: »Most végleg megállok, ez az utolsó állomás, én már itthon vagyok, a szívem hazatalált.« Talán nem árulok el titkot, a mögöttem lévő szobor talapzatán is ez az idézet olvasható mostantól.

Valóban. »Nem muzsikál már sohasem már, csendes lett a vén cigány«. Üzenete, példája, hazaszeretete azonban az Aranycsapat világraszóló története révén örökre fennmarad, s immár Komárom is méltó módon, büszkén őrzi az emlékét. Klapka György, Jókai Mór, Lehár Ferenc után a komáromiak legújabbkori hőse és példaképe, Czibor Zoltán nevét már sporttelep és utca viseli a városban, de a világjárvány által kettévágott Czibor-emlékév kezdetén, két éve meghirdetett feladataink közül újabbat teljesítettünk: elkészült Czibor Zoltán komáromi szobra, Csák Attila szobrászművész nagyszerű alkotása is, a csepeli után a második egészalakos Czibor-szobor Magyarországon. Köszönet érte a kezdeményezőknek, a városnak, dr. Molnár Attila polgármester úrnak, emlékévünk fővédnökének, az ugyancsak komáromi illetőségű Szijjártó Péter

külgazdasági és külügyminiszter úrnak és minden, városára büszke komáromi polgárnak, sportbarátnak. Erre a szoborra, Komárom megbecsülésére Czibor Zoltán talán minden tróefájánál, góljánál büszkébb lenne. És milyen boldogan szurkolna az új stadionban rajongott Fradijának, milyen jó lett volna, ha láthatta volna az Európa-bajnokságon helytálló mai magyar válogatottat, még akkor is, ha a 84. percben szerzett német gól, megint szertefoszlatta az álmainkat. De már döntetlent játszottunk velük, legközelebb talán mi nyerünk…

A barcelonai éjszakában nyugtalanul bolyongó Czibor a tempót nehezebben bíró sportújságíró kollégámnak, Bocsák Miklósnak mondta: »Hogy miért nem lassítok? Majd ha látod kiírva, hogy Komárom, akkor megállhatunk.«

Itt vagy, Zoli Bátyám, hazatértél és íme, Komárom is a keblére ölel...

Köszönöm, hogy meghallgattak.