„Az utóbbi hetek kétségkívül központi problémája ellenzéki oldalon az előválasztás, és mindenekelőtt annak morális megítélése volt. Többen kifogásolták például, hogy a pártok egymás közötti alkui visszaveszik az előválasztás intézményének legfontosabb értékeit: nem könnyítik meg a legalkalmasabb jelölt kiválasztását, megfosztják a választókat az érdemi választási lehetőségtől (elvégre »úgyis nyilvánvaló, hol ki fog nyerni« – hallottam több ismerősömtől is) és erkölcsileg is kifogásolható módszerekkel élnek. Hát hogy is lehetne így komolyan venni az előválasztást – kérdezték többen is.
De talán még ennél, a pártalkuk ügyénél, is nagyobbat ütött a Jobbik döntése, amellyel, szembemenve az összes többi ellenzéki párt kifejezett álláspontjával és figyelmen kívül hagyva némelyikük személyesen a Jobbiknak címzett kéréseit is, megszavazta a homofób törvényt. Azt a törvényt, amit a nemzetközi közvélemény is elítélt (joggal) és amelyről maga a Jobbik is azt állította, hogy szisztematikusan és kifejezetten politikai manipulációs céllal összemossa az LMBT közösséget a pedofília jelenségével. Azt a törvényt, amelyet a Jobbik azzal az ígérettel szavazott csak meg végül, hogy a Fidesz legyőzése után kiveszik majd belőle a kifogásolható elemeket.
Sokan látták úgy, hogy a Jobbik nem csak erkölcsileg kifogásolható módon járt el, de bebizonyította azt is, hogy súlyos politikai veszélyt jelent, hiszen ezek szerint bármikor hajlandó lehet a Fidesz mellé állni, ha érdeke, hite, meggyőződése úgy kívánja (ahogy ezt egyébként régebben is többször megtette).
De még azok, akik védték a Jobbik döntését, is arra hivatkoztak, hogy az egy dilemmás helyzetre adott válasz: egy tudatosan felállított politikai csapdát csak úgy kerülhettek el, ha vagy a politikai szövetségeseiket, vagy a szavazóikat elárulják, ezért a szövetségeseiknek bizonyos fokú megértést kell irántuk tanúsítaniuk.
Én, bevallom, azok közé tartozom, akik azt gondolták, hogy a Jobbik döntését minden jó érzésű embernek kritizálnia kell, mégpedig pontosan ugyanazon az alapon, amilyen alapon a Jobbik döntését egy külső, semleges nézőpontból esetleg igazolni lehet. Ha van bármi méltánylásra érdemes abban, hogy a Jobbik a saját alapértékeinek és egyúttal saját szavazóinak elárulása nélkül nem szavazhat egy rendpárti, pedofíliaellenes törvény ellen, úgy senki, aki nem rendpárti és nem homofób nem hagyhatja szó nélkül a Jobbik döntését saját értékei és politikai közössége elárulása nélkül. Tovább megyek: fennállása óta egyszer sem gondoltam azt, hogy a Jobbikra szavaznék, s az elmúlt évekbeli történetüknek még a legújabb, 2018 utáni, a legvadabb szélsőjobboldali elemek egy részének a pártból való kiszorítását hozó szakasza sem győzött meg arról, hogy ezen a hozzáállásomon változtatnom kellene. A Jobbik mostani döntése pedig megerősítette, amit eddig is tudtam: hogy nem, ez nem az én pártom. Meglehet, úgy tűnhet, könnyen beszélek, mert előbb fog befagyni a pokol, mintsem, hogy a jelenlegi lakóhelyemen egy jobbikos jelölt legyen a legesélyesebb kihívója a rezsimpárti jelöltnek, de ha így is lenne, akkor is a legőszintébben úgy gondolom, hogy a Jobbikra nem szavaznék. Ahogy, őszintén így gondolom, ők is aligha számítanak rám szavazójukként.”