Ráday tömegeket tanított és emlékeztetett arra, hogy ami régi, az nem eltörlendő, elbontandó, hanem jó eséllyel értékes és megőrzendő.
E sorok írója nem lett építész. Sem. De ettől még az építészet és az épített örökség barátja, rajongója, s lehetőségeihez képest hírmondója, hírvivője lett.
Ennek sok minden más mellett Ráday Mihálynak is köze van: kissé koravén gyerekként, majd kiskamaszként, amikor a mainál sokkal-sokkal kevesebb tévécsatorna (egész pontosan egy, aztán valamikor kettő) működött, el-el kezdtem nézni az Unokáink sem fogják látni című műsorát – és ennek kapcsán született könyvét –, ami máig tartó hatással lett rám.
Ráday Mihályt nem ismertem, közelebbről nem tudok róla szinte semmit: aki a Kádár-rendszerben tévés karriert futhatott be, nyilván messze nem volt a fennálló politikai rend esküdt ellensége; a rendszerváltás után meg jól elvolt SZDSZ-es politikusként, a nehezen felejthető Demszky Gábor oldalán. De mindez már a múlt, és Ráday esetében pont elég sok mindent lehet a mérleg másik serpenyőjébe tenni. Bár Demszky korszakáról nem mondható, hogy Budapest újjászületését és új virágkorát hozta, az tudható, hogy Ráday budapesti politikusként is
Ahogy rövid életrajzában is áll: megszervezte az Andrássy út kandelábereinek, a Lánchíd és az Alagút címereinek cseréjét, a Clark Ádám téri mozaikcímer helyreállítását, elindította Róth Miksa egykori házának emlékmúzeummá alakítását. Többek között kezdeményezte a vidámparki körhinta felújítását, a Centrál kávéház, a Gresham-palota újjáépítését.
Amikor az Unokáinkról... futott a tévében és azt néztem, nem tudtam még szinte semmit a politikáról. Pedig most, jobban belegondolva, Rádaytól is tanulhattam valamit erről, hiszen, mint ismeretes, a politika a polisz ügyeivel való foglalkozást jelenti. És a polisz maga, a város, annak kinézete, kultúrája, öröksége, civilizációja és annak védelme mi más lenne tehát, ha nem politika?
Ráday a kései Kádár-korban vált ismertté – egy olyan korban, ami már túl volt a század közepét itthon és a nemzetközi életben is meghatározó, utópisztikus ábrándokat szövő, a múltat végképp eltörölni kívánó modernista forradalmon. A kései Kádár-korban – sok egyéb mellett – a modernizmus is lendületét vesztette, a rendszerváltás éveiben pedig a vadkeleti kapitalizmus jelei és megoldásai, aztán a szabályozatlan pénzbeszél-építészet vadhajtásai szökkentek szárba. Minden enyészetnek indult, a politikai rendszeren túl az épített környezetünk is korhadni, roskadozni kezdett.
Ekkoriban készítette műsorait Ráday,
Ebből a szempontból, legismertebb munkásságát értékelve azt lehet mondani, a szó legszorosabb értelmében vett konzervatív értékőr volt ő, még ha politikailag valószínűleg soha nem vallotta volna magát annak.
Nézőit a legidősebbektől a hozzám hasonló legfiatalabbakig arra tanította, igazából szájbarágás nélkül, hogy a környezetünket óvni kell; hogy ami régi, az nem eltörlendő, elbontandó, hanem jó eséllyel értékes és megőrzendő; és hogy a város, a polisz, a polgári lét keretei nem a látványos műemlékeknél kezdődnek, hanem a legkisebb részleteknél.
Egy kovácsoltvas lépcsőházkorlát megőrzésénél. Egy gangos udvar díszkútjának helyrehozásánál. Egy rendbe tett homlokzatnál. Egy míves kandelábersor megmentésénél. Töredezett aszfalttal leöntött belvárosi autópályák helyett minőségi burkolatot kapott, emberekre szabott, emberek által jól használható köztereknél.
Ki a kicsit nem becsüli... ugye. Ráday sokakat tanított és emlékeztetett arra, hogy a kicsit is becsülni kell, abból áll össze a sokaság, abból áll össze az örökségünk, kultúránk, értéktárunk, értékrendünk, városunk, országunk. Polgári létünk.
Nyugodjon békében!
Az eseményt úgy tartja elképzelhetőnek, hogy ne épüljön több stadion, viszont a játékok kapcsán megvalósulhatnának azok a – főleg közlekedést érintő – városfejlesztések, amelyekre Budapestnek amúgy is szüksége van.
„Nem fogunk semmilyen módon politikai ideológiával beleszólni abba, hogy hogyan, és milyen módon kell a kultúrának működnie” – jelentete ki a Magyar Nemzeti Múzeumban Tarr Zoltán.
A nemrég kinevezett miniszter az ATV műsorában is azt hangsúlyozta, hogy véget kell vetni a „vasútrombolás korszakának”.
A kisiklás következtében körülbelül 600 vasúti betonalj rongálódott meg.
Bár a tiszások még csak most tanulnak bele a választókerületi munkába, már azon gondolkoznak, miként tudnák az önkormányzatokat is még inkább a maguk oldalára állítani – tudta meg a 444.hu forrásaitól.
Sokan azonban már kongatják a vészharangot Európában.
A miniszterelnök kijelentette, Havasi Bertalan nem kap majd felmentési pénzt. Az egykori sajtófőnök ezzel kapcsolatban bírósági tárgyalást említett.
