Jakab mint művészet

„Már Madách athéni színében ott találjuk. Több szerepben egyszerre. Ő a Második a népből: »És itthon is oly álmos minden ember, / Tán senki sem kohol már terveket, / Mint hajdanán, miknek kivitelére / A felséges nép torka kellene. / Ma reggel óta járom e helyet, / S szavazatomra nem akad vevő.« S ő az Első demagóg is: »Polgárok! fájva emelek szavat, / Mert a nemes szívnek fáj, a nagyot / Porig alázni; s egy nagy férfiút / Kell vonnom bírószéketek elé / A dísz-szekérről.«

Sőt: »De bármint fáj szivem, mégis beszélek, / Mert téged, óh, dicső, fejedelmi nép, / Még hadvezérednél is többre nézlek.« (A fejedelmi népből mára melós lett, de ez mindegy.)

S aztán az Első demagóg elmondja a jakabság örök mondatát: »Halld hát a vádat, nép! nagy Miltiádész / Eladta a hont.«

Persze, persze… Ezek mindig Miltiádészek szeretnének lenni, és mindig Első demagógok maradnak. Aztán kimondják a jakabság végső szentenciáját: »Végezzétek ki. Éljen a haza!«

S ott találjuk Jakabot a Ben Hurban. Ő Messala, aki egy »nagyobb eszme«, egy »magasabb érdek« nevében elárulja ifjúkori barátját, sőt testvérét, s eltorzult arccal veri ostorral a kocsiversenyen, mert mindegy, hogyan, de győznie kell. A különbség csak annyi, hogy Jakabból nem marad semmi a »büszke férfiból« a végére, ugyanis olyan nem volt benne soha.”

Kép forrása: MTI/Koszticsák Szilárd