Internationalelf

„A futball egy egyszerű játék. Huszonkét ember üldözi a labdát kilencven percen keresztül, a végén pedig mindig a németek nyernek”, mondta Gary Lineker, a legendás angol csatár, aki éppen az 1990-es világbajnokság csapata elvesztett elődöntője után fogalmazott így. De kik is nyernek egyáltalán, ha a németek nyernek, és legfőképpen: ki tud egy német sikernek örülni? 

A hazai pályán játszó ellenfélnek nem szurkolótábora, hanem nézői voltak, akik szórványosan üldögéltek a lelátón, mint ahogyan buzdító taps helyett is csak rideg kívülállást, német nemzeti lobogók helyett is jobbára szivárványos zászlókat láttam. Miközben mi azért érkeztünk a stadionba, hogy tüzeljük sajátjainkat és legalább részben érezzék úgy magukat, mintha a Puskás Arénában játszanánk, nyájasnak aligha nevezhető vendéglátóink jobbára velünk és egy, a magyar Országgyűlés által elfogadott törvénymódosítással voltak elfoglalva. Szenvedélyes szurkolás helyett fröcsögő „jóemberkedést” tudtak csak szállítani, de talán a csapatuknak sem lett volna nagyon másra igénye.

Leon Goretzka, a Bayern München középpályásának 2–2-es végeredményt kialakító gólja utáni viselkedése legalábbis erre enged következtetni. A focista a kínok között kiszenvedett továbbjutásukat felénk rohanva, kezével szívet formálva „ünnepelte”, a német nézők felé szinte ki sem tekintett. Talán éppen azért, mert sem a meccs során az aktivistáskodó, fizető nézők fejében, sem a Goretzkához hasonlóan sztárolt influencer-futballistáknak a fejében a foci motoszkált, hanem a tágabb kontextus, a térdelés-vitától az LMBTQ-ügyekig szétterülő nemzetközi identitásharcig, amelyben a németek (vagy legalábbis a vezetőik) többsége más oldalon áll, mint a magyarok. 

De a pályán nincs helye a politikának, mint ahogyan identitásháborúknak sem, amivel láthatóan nemcsak a müncheni nézők, hanem a Nationalelf sincs teljesen tisztában. Nehéz is ezért Gary Lineker örökérvényű mondását érvényre juttatni, ha politikusok nyilatkozatain, sajtókommentárokon, stadionfényeléseken és karszalagokon gondolkodik egy futballcsapat, nem pedig azon, hogyan tudja legyőzni a riválisát egy tétmeccsen. Mármint a futballpályán.

A stratégia magasiskolája, amihez mágnestábla és videóelemző sem kell. Amikor aznap megérkeztünk a bajor fővárosba, szinte nyomát sem láttuk annak, hogy pár órán belül az Európa-bajnokság egyik csoportmeccsére kerül majd sor. 

Azt viszont érezhettük, hogy a minden lehetséges módon szivárványoskodó németek szélsőséges elemekként kezelnek minket, piros mezes vagy fekete pólós, esetleg magyar zászlókat lobogtató szurkolókat. A szokatlan rendőri jelenlét és a mindent belengő szervezői információhiány, amely a Münchenen belüli buszoztatásunkat és terelésünket jellemezte, a megfélemlítésünket célozta. Klasszikus Magyarország-shamingre készült itt mindenki. Mi voltunk a gonosz nacionalisták, akik saját nemzeti válogatottunkat jöttünk támogatni, közben olyan kiírások suhantak el a helyi villamosok fényújságján, minthogy a kétezer magyar szurkoló nagy része igazoltan szélsőjobboldali bűnöző. De a mérkőzés végén a szektorunk elé bevezényelt rendőrsorfal is hasonló logikára épült. A rendkívül fegyelmezett magyar tábor rendbontást nem hajtott végre, bár az könnyen lehet, hogy a tapsolás és az olyan rigmusok, mint a „Mindent bele!”, megzavarták a németek lelki békéjét. Amúgy is tudjuk a francia-magyar meccs óta Antoine Griezmanntól, hogy bármelyik világsztár játékát kellemetlenül tudja érinteni egy teli stadion.

A focipályán tehát nincs helye a politikának, nemcsak szó szerinti, hanem átvitt értelemben sem.

Az identitásharc frontvonalait nagyon nagy hiba nézőtéri szektorok között meghúzni. Mégis, nagyon sok mindent elmond arról, hogyan tekintünk magunkra, a világra, a sportra és a fair playre, amikor a magyar csapat utolsó csoportmeccsére gondolunk. Aki nem volt ott a stadionban, csak sajtófotókról értesülhetett arról, hogy a magyar nemzeti himnusz alatt egy szivárványos zászlót lengető aktivista rohant be a pályára, közvetlenül az összekapaszkodott magyar játékosok elé, a himnuszunkat pedig végigfütyülték a magyarok elleni gyűlöletben sikeresen összekovácsolódó „német” „szurkolók”. Azok, akik ha legalább a stadionban ismét németek és szurkolók lennének, talán újra segíthetnének igazzá tenni Gary Lineker bonmot-ját.