Egyirányú utca

„(Most a GDP 4,5 százalékánál tartunk – ez az elmúlt 25 év legalacsonyabb értéke, utoljára 1995-ben, a Bokros-csomag keretében költött ilyen keveset az állam a gyógyításunkra.)

Az Orbán-kabinet a járványhelyzet idején áterőltette az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvényt is. A jogszabályba belekódolták, hogy az ágazatban megszűnik a szervezett érdekérvényesítés – ennek lehetőségét a kollektív szerződésekkel együtt kukázták –, ami a parancsuralmi rend bevezetésével együtt tömeges pályaelhagyáshoz fog vezetni.

Utóbbit pontosan látták; eleve ezrek katapultáltak már a törvény hatályba lépése előtt, és nem véletlenül írták bele a szövegbe az átmeneti lelépési tilalmat sem, ami nélkül a járvány csúcsán további tömegek távoztak volna. Ők más lehetőség híján most mennek el: a felmérések szerint minden második egészségügyi dolgozó.

A kormányzat a pandémia alatt drasztikus kórházi kapacitásleépítésbe fogott, amit most egy kórházreformmal be is betonoznak. Hogy az állami egészségügyben a jelenleginél is kevesebb humán erőforrással számolnak, azt a háziorvosi ügyeletek átszervezéséről szóló friss hírek is jelzik: orvosok helyett majd mentősök ügyelnek, valamiféle centrumokban, távol az emberektől.

A fentieket – megtoldva azzal, hogy a rezsim néhány üzleti alapembere bevásárolta magát a magánegészségügybe – lehetetlen másképp értelmezni: lesz (sőt van) egy lepattant, alacsony színvonalú ellátórendszer a népnek, meg egy másik, fizetős az új rend nyerteseinek.

Mindezt a magyar történelem legnagyobb pénzbőségű évtizedében hozta össze a NER, ami mégiscsak fölveti a kérdést: ha most, páratlanul kedvező körülmények között sem sikerült nemhogy megoldani, de enyhíteni sem a valószínűleg legsúlyosabb társadalmi problémánkat, akkor…?”