Becsületgyilkosság

„Talán négy-öt kilométerre attól, ahol most ülök, és néhány napja csupán megszületett egy gyalázatos törvény, amely a homoszexualitást megbélyegzi, az erről való beszédet korlátozza, bemutatását propagandának minősíti.

Igen, el lehet mondani, hogy a törvény célja az ellenzék megosztása, az indulatok keltése, a figyelem elterelése, de ez a fajta beszéd a politikai számítgatás, a haszonelv, az érzéketlenítés nyelve. Az a nyelv, amely tökéletesen megfelel a törvény szellemének és a problémáról a figyelmet a haszonhúzókra és a kampánymenedzserekre tereli. Pedig ennek a dolognak van egy rendkívül egyszerű és szabad szemmel is jól látható vetülete, az áldozatoké. És nem, nem a Jobbikra, meg az ellenzéki összefogásra gondolok, hanem azokra akik nemi identitásuk és/vagy orientációjuk miatt (ezek ma még Magyarországon rokonértelmű kifejezések) elbújni, rejtőzködni kénytelenek. Az iskolában, a munkahelyen, a lakóhelyen, különösen kistelepülésen, mindenhol, ahol puszta létezésük sérti a közösség hangadóinak úgynevezett érzékenységét.

Ahol ezeknek az embereknek bujkálni, aggódni kell, sőt félni saját szüleiktől, akikről feltételezhető, hogy a közösségi normát választják saját gyönyörű gyermekeikkel szemben. Még akkor is, ha igazi gyilkosságra ritkán kerül is sor.

Amikor a politikai nyerészkedésről megy a szócséplés pro és kontra ezekről az emberekről feledkezünk meg. Az áldozatokról. Az egyik leggonoszabb trükkje ugyanis a törvénynek és a körülötte keltett kormányzati propagandának pont az, hogy a gyermek »felvilágosítását«, »helyes útra terelését« a szülőknek szignálja ki, egyúttal az ő felelősségükké is teszi, ami csak ráerősít az első pontban megfogalmazott, és Magyarországon (is) rendkívül népszerű tévhitre, hogy minden csak nevelés kérdése. Innentől nem is lehet más a felelős a rossz útra tévedt gyermekért, mint a szülő, aki nem tájékoztatta megfelelően porontyát a homoszexualitás mibenlétéről és annak bűnös voltáról.”