A harc

„Ez annál is furcsább, mert ők tulajdonképpen riválisok, öldöklő küzdelem folyik köztük, és ilyenkor nem szokták a riválisok kímélni egymást. Sőt. Mindent megragadnak, hogy lerángassák a sárba egymást és minél csúfabbakat beszéljenek a másikról. De nem. Mindenesetre furcsa szokás ez. Megvizsgálnánk ezt most, vajon miért alakult ez ki és milyen következtetéseket lehet levonni belőle.

Mindenesetre nem vagyok egy kampánytanácsadó, de rosszul kezdi a választási harcot, aki rögtön feladja – úgy tudom, azt vadul kell kezdeni, hogy azután legyen honnan engedni. Különösnek számít, hogy pontosan KariGerit kéri fel jóakarónak, mintegy beajánlónak, holott ő ugye az ellenfele. Sőt, az összes többi ellenféllel is hasonlóan kéne bánni. Nem így kéne csinálni, legalábbis szerintem. Harcolni kéne, mint a tigris. Ha KariGeri, vagy az egyéb ellenfelek a nyugdíjak megduplázását ígérik, akkor nekem a megháromszorozását kéne, ha ingyen tüzelőt ajánl, nekem fizetnem is kéne érte, és így tovább – majd csak kitalálunk valamit, ki emlékszik már akkor a régi ígéretre.

Az egyik kézenfekvő következtetés, hogy nincs is semmi érdekkülönbség a két harcos között: tulajdonképpen jól megvannak ők egymással és nincs is semmi bajuk a másikkal. Valami munkamegosztás van kettejük között: én nem zavarom a te köreidet, cserébe te sem avatkozol az én szent harcomba, amelyet Lázár János ellen folytatok.”

Nyitókép: MTI/Mohai Balázs