A bástya

„Molnár Tamás politikai filozófiáját taglaló könyvében, a 2019-ben megjelent A rend bástyája címűben ön a mestere vallásosságára is kitér, hiszen az határozta meg a filozófiáját.

Felnőtt fejjel, Amerikában lett mélyen katolikus, egy apácának, Casey nővérnek köszönhetően. Vallásfilozófiája kategorikus és harcias kijelentései ellenére védekező a modern anyagelvűség, szekularizáció uralmával szemben. Írásainak fő témája a visszatalálás a transzcendens forráshoz, apologetikus kardja lesújt minden jelenségre és gondolatra, amely eltorlaszolja az Istentől az egyén vagy a vallásos közösség horizontját. Álláspontja értékkonfliktusos volt, ezért kedvelte a kisebb publikációk műfaját és kereste a baráti vagy a nyílt közéleti viták fórumait. Az értékrelativizmust és metafizikaellenességet a modernitás zsarnokságához vezető útjelzőknek tartotta.

A politika és a vallás közötti kapcsolat olyan dialektikus viszonyt rejt magában, amelyet a racionalizmus nem ismer, hiszen az egy pusztán mérhető valóságot akar, amit ellenőrizhet. Márpedig a valóság sokszínű. Molnár vissza akar térni az igazi politikához. Mert mi más a politika, mint történelmi cselekvés Isten színe előtt? Vele kapcsolatban ön a „bástya” metaforát használta. Nevezze meg nekünk ezeket!

A legerősebb molnári bástya a modernség kóros hegemóniájának felmutatása. Beazonosította amerikai eredetű ’atlanti kultúra’ lényegét, amely a szuverén Európát, kultúrájával, intézményeivel együtt bekebelezné. Az amerikanizált modernség eltávolította az emberiséget több évezredes ontológiai alapjaitól, a politikát csak hatalmi kapcsolatként fogja fel, és nem gyakorlatias művészetként, amely a közösséget szolgálja. A modernitás ideológiája a tudományt átrendezte a mérhetőség, megérthetőség kritériumai szerint. Így a modern embernek nincsen választási lehetősége, készen kapja a megoldásokat. Egyedül van a társadalmi-politikai eszközökkel kialakított falanszterben. A posztmodernben ráadásul már a modernség által kijelölt Isten-státus sem elég az embernek. De – s itt leledzik a remény – a posztmodern képes szétzúzni az modernséget, és helyet adhat Molnár fontos fogalmának: a helyreállításnak. A gép és a szellem harcából ugyanis a modernség az előbbit hozta ki győztesként. A modernség politikai kötőanyagai a balliberális eszmék és mozgalmak, amelyek utópisták. Ki ne ismerné a társadalom-mérnökösködést, a baloldali szómágiát, a zsonglőrködést a fogalmakkal? Ezért fontos a többi molnári bástya is: az autoritás, a rend, az uralom és hatalom helyes beazonosítása, a balliberális hegemónia leleplezése, a szakralitás, a metafizikai igazságok adaptálása életünkbe, a vallási praxis megerősítése. A bástyáknak erős a fegyvertára, amelyet használni kell. Ilyen az ellenforradalom és az ellenforradalmár modern pozíciója, amelyet különösen értékesnek tartok.

Az ellenforradalom negatív fogalomként használatos az atlanti politika eszköztárában és idehaza is. Senki sem tartja magát ellenforradalmárnak, hogy így szerezzen politikai tőkét.

Épp a magyar jobboldalnak kellene táplálkoznia az – egyszer már győztes – ellenforradalmi hagyományából. Helyette a „second hand” demokratikus hagyományokra hivatkozunk, amely a baloldal sajátja, a korszellemnek hízelgő gesztusa. Pedig a majd száz évvel ezelőtti, nemzeti egységet teremtő, az alkotmányosságot és nemzeti szuverenitást, ha csonka országban is, de helyreállító magyar ellenforradalmi politikai hagyomány integrálása gyümölcsözőbb. A magyar jobboldali politikának felvállalhatóbb hagyományai vannak, mint a demokratizmus, amellyel szemben olyan liberális-konzervatív politikusoknak, mint gróf Bethlen István vagy gróf Teleki Pál komoly ellenérzései voltak. A világ s benne Európa is hanyatlik, de nem kellene követnünk mindenben. A molnári ellenforradalmár pozíciójának kidolgozása a politikai filozófiájának egyik csúcsteljesítménye, mind az egyén, mind a politikai közösség számára.”