Felelünk-e őseink tetteiért?

„Mert ahogy a bölcsek, meg a slágerszerzők mondják, örökké nem tart semmi, egyszer mindenért fizetni kell. Egyelőre úgy tűnik, nem mindenkinek. Jogi értelemben nem. Erkölcsi értelemben szerintem persze nagyon is. /Mi az hogy!/ Minimális felelősségvállalásnak azt nevezném, amikor elődeink erkölcsi, emberiességi szabályokat megszegő, sajnos nem túl ritkán mások életét szándékosan tönkre tévő, avagy kioltó ténykedéseit – félretéve a rokoni kapcsolatokkal járó szolidaritást – nem vállrándítással intézzük el, hanem megítéljük.

Dobrev Klára, hiszen róla is szó van, már többször kijelentette, nem tud mit kezdeni elődei tetteivel, nem felelős nagyapja cselekedeteiért, s nem érdekli, hogy ő és családja, mint rokon, a létező kommunista-szocialista érában hatalmas anyagi előnyökkel rendelkezett – egyéni érdem nélkül – a kisemmizett, internált, börtönbe csukott és éhbérért tengődő emberekkel szemben.

Akkor most jöjjön egy apróság /Apróság/ az örökös előnyszerzők életéből. Megírtam már sok évvel ezelőtt ezt a kis történetet, de nem árt újból elmesélni, milyen is egy-egy »előnyszerzés«. Nos olyan, hogy már időben megágyaznak neki jogilag. A hatvanas évek második felében, érettségi után a Marx Károlyról elnevezett Közgazdaságtudományi Egyetemre jelentkeztem. Debrecenből érkeztem a fővárosba a felvételire, naiv, vidéki lányként. Az első komolyabb élettapasztalatomat ezen a felvételin mindjárt módomban is volt megszerezni. Én a nemzetközi szakot jelöltem meg a választási lehetőségek közül.

Még mielőtt kiosztották volna a feladatokat, bejött egy tanár, és arra szólította fel a diákokat, hogy akinek a szülei Szocialista Hazáért Érdeméremmel, valamint egy másik – sajnos ennek az elnevezését elfelejtettem – kitüntetéssel rendelkeznek, legyenek szívesek a katedrához kifáradni a kitüntetések igazolásával, s akkor elmehetnek, mert ők felvételi nélkül kerülnek be az egyetemre. Meg is indultak a padsorokból a leendő hallgatók, ha jól emlékszem mintegy tizenkilencet számoltam össze. A mellettem ülő és ezek szerint jól értesült fiú odasúgta nekem, hogy az egyik lány nem más, mint Apró Antal gyermeke, Piroska.

Az út tehát előre kikövezett volt számára, meg a többi kádergyerek számára, az meg hamar kiderült, hogy az »előkelő« szakok, például a diplomataképző nem a magunkfajtáknak volt fenntartva. A szülők kitüntetését igazolók szinte mindegyike diplomáciai pályára volt szánva, a nemzetközi szakon folytatták tanulmányaikat.

Nem tudom, életükben akár valaha is eszükbe jutott-e, hogy a sors forgandó, s elveheti tőlük a bőség kosarát. Mert ahogy a bölcsek, meg a slágerszerzők mondják, örökké nem tart semmi, egyszer mindenért fizetni kell. Egyelőre úgy tűnik, nem mindenkinek. S ez bizony baj. Nem kicsit, nagyon!”