Bácsalmás és Mélykút távol esik a nagyvárosoktól, „ismeretlen szigetnek” tűnik a felső-bácskai régió.
„Marancsik Pál (1915) a felső-bácskai Mélykúton látta meg a napvilágot. A szomszéd településen, Bácsalmáson telepedett le, és a harmincas évek második felében ott is házasodott össze Plávity Máriával. Marancsikot 1944-ben, az akkor Újvidéken állomásozó magyar 16. honvéd határvadász zászlóaljhoz vonultatták be. A Margarethe hadművelet alapján a Balkán irányából 1944. március 19-én éjjel érkezett ehhez a délvidéki városhoz a német Déli csoport ún. Brauner harccsoportja. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, honvéd vezérkari főnök hadparancsot adott ki, hogy a magyar alakulatok ne álljanak ellen a megszállóknak, de úgy tűnik, hogy Újvidéken ezt nem kapták meg az egységek.
Mi lehetett az ok, ami miatt Marancsik Pál személye nem tudott az emlékezetkultúra része lenni? Fontos lehet a család, az ismerősi kör fellépése az ügy érdekében, vagy egy befolyásos közéleti személy. Marancsikékról tudjuk, hogy szegény felmenőkkel rendelkeztek. Az özvegy elköltözése a településről újabb ok lehetett a feledésre, és Bácsalmás sem érezte teljesen magáénak a mélykúti fiatalembert. Pártpolitikai szempontból sem volt érdekes. A sírt társadalmi munkában gondozóktól pedig nem várható el több. Nyilván az, hogy az esemény a világháború után nem magyar területen történt, szintén sok problémát felvetett. A Horthy-korszakban és a nyilas érában érthető módon nem válhatott belőle közismert hős, és az 1945 utáni időszakban is felülírhatta volna azt a bebetonozott narratívát, miszerint a „fasiszta” magyar hadsereg katonái mégiscsak szembeszálltak a német megszállókkal.
A „periférián” található emlékműveknek, síroknak, szobroknak és kereszteknek sokszor ez a sorsuk. Hiába fűződik hozzájuk történelmi tett, ha egy emlékhely nem Budapesten és környékén, vagy valamely gazdaságilag is fejlett megyeszékhely, turisztikai látványosság környezetében található, akkor nem válik az emlékezetpolitika részévé. Bácsalmás és Mélykút távol esik a nagyvárosoktól, »ismeretlen szigetnek« tűnik a felső-bácskai régió. Pedig az egyelőre feledésre ítélt magyar hősi halott megérdemelné a nagy nyilvánosságot bevonó emlékezéseket.”
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
Az előzetesből szabadult polgármester költségracionalizálást emleget.
A szurkolók abban bíznak, hogy ez csak egy rossz vicc.
