Trump valami ősi, fasiszta agressziót képviselt

„Ön Topekában volt kamasz a kilencvenes években. Sokan úgy vélekednek, hogy az Egyesült Államokat ma jellemző megosztottság ebből a korszakból ered. Ott érezhető volt ebből bármi is?

Az amerikaiak még mindig a jobb- és baloldal, vagy ha úgy tetszik, a konzervatívok és liberálisok nyelvét beszélik, és ez a megosztottság már a kilencvenes években is létezett. A szakadékot aztán a kultúrharcok továbbmélyítették. Elindult például a radikalizálódás a keresztény fundamentalisták, az ún. megagyülekezetek (angolban: megachurch – K. G.) köreiben, a másik oldalon pedig ott voltak a Clinton-féle liberális technokraták és az a fehér fantázia, amelyet csak úgy emlegettek, hogy »a történelem vége«. Hogy a liberálisok majd megoldják a világ problémáit, a republikánusok meg majd szépen felszívódnak, hiszen mi szükség is lenne az ő régimódi konzervativizmusukra. Csakhogy sokasodni kezdtek az intő jelek, hogy valami nagyon nincs rendben a mainstream fehér Amerikában.

Az egyik első ilyen jel a Columbine középiskolai mészárlás volt. 9/11-et a Bush kontra Gore világban éltük meg, az embernek könnyen az az érzése támadhatott, hogy a Republikánus Párt a saját céljaira használja az evangéliumi keresztények vagy a kulturális konzervatívok táborát, a velük szemben állók ellen fordítja őket. De amiről senki nem beszélt, pedig ott volt a levegőben, az a fehérek mély, szinte zsigeri félelme volt, amit a demográfiai változások okoztak. És ezzel együtt erősödött az elitekkel szemben érzett bizalmatlanság és gyanú is. Ekkor jött Trump, de ő nem a konzervativizmust képviselte, sokkal inkább valami ősi, fasiszta agressziót. Mint egy Molotov-koktél, amit a fennálló politikai rendre dobtak. Részben azért is írtam ezt a regényt, hogy mai szemmel nézzek vissza a ma már történelminek számító kilencvenes évekre.

A regény főhőse, Adam a középiskolai vitakör sztárja. A szülei pszichológusok – ez akár az ön életrajzában is szerepelhetne.

Igen, ez mind igaz rám is. Lévén anyám és apám is pszichológus, olyan családban nőttem fel, ahol a beszédnek különösen nagy szerep jutott. Ez sok előnnyel járt, de van ebben valami nagy naivitás is, ahogy azt bele is írtam a regénybe. Adam szülei abban a meggyőződésben élnek, hogy ha beszélsz az érzéseidről, minden rendben lesz, ám közben nem is sejtik, milyen dolgokat művel a fiuk. Én mindenesetre mindig is meghitt viszonyban éltem a nyelvvel, a keresztkérdések közelharcában különösen jónak bizonyultam a vitabajnokságokon.

A legtöbb helyzetben hamar feltaláltam magam, de kerültem a valódi munkát, próbáltam ener­gia­befektetés nélkül megúszni. Jellemző ezekre az iskolai vitaversenyekre, hogy sokszor valami szélsőséges, a valóságtól teljesen elrugaszkodott nyelvi rituáléba torkollanak, miközben egy konkrét kérdést kellene megvitatni. Jól hangzó, extatikus, bizarr szónoklattá fajul a dolog, amit gyerekek adnak elő. Tetszetős szövegek, különösebb jelentés nélkül. Ha metaforát keres a Trump-féle politika katasztrofális voltára, akkor ez elég erős.”

Az interjúalany fotójának forrása: Wikipédia