„A vita minden eddigi hozzászólója megfogalmazott lényeges, elraktározásra érdemes gondolatokat, s ezt nem valamiféle udvariasság mondatja velem. Ám a műfaj, azaz a nyilvános szakmai sajtóvita természetéből adódóan a diskurzus kissé széttartó, ezért az én célom a jelen írással a beszélgetés kanalizálása, a szerintem legfontosabb fókuszpontok kiemelésével. Meglátásom szerint a vitának három fő szintje különíthető el. A legáltalánosabb szint a műemlékvédelem legrégebbi, egyben legizgalmasabb alapkérdése, ami legegyszerűbben a »konzerválni vagy rekonstruálni« fogalompárral írható le.
Az örök vita most a budai Várba tervezett, illetve részben már megvalósult visszaépítések miatt került reflektorfénybe. Magam úgy gondolom, hogy sem a konzerválás, sem a rekonstruálás egyöntetű támogatása, illetve elutasítása nem helyes. Ahogy a humán tudományoknál oly sok esetben, itt is sokkal inkább a mérték, az ízlés és a konkrét eset egyedi mérlegelése vezethet a jó megoldáshoz. El kell ismerni, hogy a már eltűnt műemlékek rekonstrukciója (vagyis újra felépítése) mellett is szólnak legitim érvek.
Az ember természetes vágya, ösztöne a küzdelem az idő múlása ellen, és ebbe beletartozik, hogy ami eltűnt, azt igenis visszahozzuk, ha van rá módunk. Vannak esetek, amikor a múlt valamely emlékének a pusztulása egy közösség számára annyira fájó és feldolgozhatatlan, hogy arra tényleg csak a teljes rekonstrukció adhat (némi) gyógyírt. A legszebb példája ennek Drezda és a Frauenkirche esete. Azonban nem kell túl nagy képzelőerő annak belátásához, hogy bizonyos mennyiségi szint fölött a régi épületek visszaépítése inkább árt, mint használ a műemlékek általános megítélésének.
Szűkebb ismerősi környezetemből vett tapasztalatokból tudom, hogy egy idő után még a laikus szemlélő is átlát a szitán, és valamiképp azt érzékeli, hogy egy réginek tűnő épület »nem áraszt történelmi levegőt«. Ez pedig hosszú távon a múlt iránti össztársadalmi igény leértékelődéséhez s ezzel a műemlékügy általános támogatottságának csökkenéséhez vezet.”